Mazányi Judit: Egytől egyig szita. A Szentendrei Grafikai Műhely 30 éves jubileumi kiállítása, 2010. július 9 - augusztus 22. - PMMI Ferenczy Múzeum kiadványai 30. (Szentendre, 2010)
grafikában, hanem az egész magyar képzőművészet területén, először a 1965-ös III. Miskolci Országos Grafikai Biennálén alig néhány alkotás ad hírt, például Lakner László Szerigráfikus tanulmány c., még rézkarcban kivitelezett műve. A változások összetevője volt az 1950-es évek végétől, hogy egyre több művész jutott el Nyugat - Európába, ahol személyes tapasztalatokat szerezhetett a kortárs művészet aktuális fejleményeiről, köztük a szitanyomásról. 1965-ben Bak Imre és Nádler István második európai kőrútján, Stuttgartban egy szitaműhelyben segítőként szerzett ismereteket az új technikáról,6 míg Kocsis Imre 1972-es belgiumi útja során szintén egy műhelyben tanulmányozhatta az eljárást.7 Első, ezzel a technikával készült, fotónegatívból komponált nyomata a Zenegép. Ennek párdarabja a Kamera IV. 1973-ban Krakkóban díjat nyert, de itthon még épphogy beválasztották a Biennále kiállítására.8 Az első, technikailag még kevéssé kiérlelt szita-kísérletek még az 1960-as évek második felében zajlottak.9 Az 1970-es években a megerősödött neoavantgárd irányzatok folyamatosan komoly csatákat vívtak a kultúrpolitika által megfogalmazott ideológiai korlátok, köztük a három T - ként (támogatott, tűrt, tiltott) elhíresült elv, azaz a művek szabad nyilvánosságra kerülését akadályozó rendszer lebontásáért. A szitanyomat fogalma szorosan összekapcsolódott az új irányzatokkal, így a hivatalos művészet prominens képviselői nem kis bizalmatlansággal figyelték az iránta megnyilatkozó, egyre növekvő érdeklődést. A VI. Miskolci Biennálén - amelyen több szentendrei művész, köztük Gy. Molnár István geometrizáló kompozícióval szerepelt, - a rézkarc visszaszorul ugyan és lényegesen többféle technika jelenik meg, de mindössze ketten, Pásztor Gábor és Litkei József alkalmazzák a szitát. A kiállítás katalógusának bevezetőjében Végvári Lajos megelégedetten állapítja meg, hogy az esztétikai alap továbbra is a látott valóság, valamint azt, hogy a „Pusztulásra ítélt, impotens mozgalmak nem vonzzák a fiatalokat." Némi elbizonytalanodással, egyben optimizmussal szögezi le a nonfiguratív törekvésekről, hogy tiltani nem kell, mert a művészek majd maguktól eltávolodnak ettől, vagy a közönség unja meg őket.10 Az 1973-as VII. és 1975-ös Vili. biennále anyaga, bár a fotóhasználat és a szitanyomat még éppen csak megjelenik - pont Kocsis Imre művén összekapcsolódva - a lehetséges szemléletek és stílusok sokaságát vonultatja fel: az egyszerű látványábrázolástól az experimentális felfogásig, a geometrikus kompozícióktól, az expresszív vonalvezetésű, szimbolikus művekig, a szociografikától a narratív mesevilágig. A szentendreiek közül Deim Pál már egész későbbi pályafutására jellemző formavilággal alkotott alugrafikával, Lukoviczky Endre konstruktív módon összeépített, térben mozgó geometrikus testek ábrázolásával, míg Gy. Molnár István a minimal arthoz közelítő kompozícióval jelentkezett. Talán ezért nem véletlen, hogy a katalógusok bevezetőjének megírására nem művészettörténész vállalkozik, hanem Féja Géza író és Sípos Gyula költő, akik néhány lírai szóval ecsetelik a grafika jelentőségét. A háttérben azonban az események feltartóztathatatlanul peregtek. 1971-ben megalakult a Budapesti Műhely Bak Imre, Fajó János, Nádler István kezdeményezésére, és 1973-tól Fajó Benczúr utcai műtermében megindult a szitanyomás.11 Később csatlakozott a műhelyhez Mengyán András, Plencze Tamás, Keserű Ilona is. Több fontos szitamappa készült a műhelyben, köztük az orosz konstruktivisták, a Nyolcak és az aktivisták műveiből, de a magyar avantgárd klasszikus mestereinek számító művészek, köztük Korniss Dezső, Lossonczy Tamás, Martyn Ferenc alkotásaiból is összeállt egy-egy sorozat. A kezdeményezés hátterében a klasszikus avantgárd demokratizálásának pregnánsan Fajó János által megfogalmazott gondolata állt. Fábián László, az egykori Népművelési Intézet főelőadója - aki a szellemi kihívásként megélt avantgárd szószólója volt - együttműködött az 1974-ben az intézetbe kerülő Bak Imrével annak érdekében, hogy a művelődési házak keretén belül kisgaléria hálózatot hozzanak létre. Itt kaphattak volna nyilvános be7
