Jankovics Norbert - Verba Andrea (szerk.): Ámos Imre - Anna Margit - PMMI kiállítási katalogósuok 22. (Szentendre, 2007)

Jankovics Norbert: Önarckép, énkép, emberkép. Anna Margit (1913-1991) művészete

D/51. Anna Margit, 7 955 vagy 7 956

Anna Margit művészetében a primitív-naiv formanyelv változataként már 1945-1948 között jelen voltak a népművészetből kölcsönzött motívumok, a 60-as évektől ezek szerepe tovább nőtt. A művész a népies címke ellen sohasem tiltakozott élesen, mert származása folytán a népi kultúra jelentette valódi gyökereit, amelyekhez ragaszkodott.

A fokozódó dekorativitás és a korábbinál nagyobb méretű képek a korszak főbb jellemzői.

A 70-es évektől egyre több, köznapi, de asszociatív értékű tárgy épült be a festményekbe (csipkék, ruhadarabok, művirágok, fotók, újságkivágások) szándékosan idézve a giccs hatását. A színskála harsány, általában a vörös árnyalatai és a királykék ellentétére épül, olykor harmonikusabb, barnás tónusú. Stílusa és festésmódja csak kevésbé alakult át. A festékrétegek vastagabbak, gyakran a vásznon domborodó, megmintázott, durván kezelt felületeket képeznek. A korszak elején, az 50-es évekbeli csoport folytatásaként, még előfordultak monokróm, vászon alapú grafikák, ezeken kívül gyakorlatilag csak olajfestményeket és kollázsokat készített.

A művek többsége ön-, ember- és bábuábrázolás. A Bábu (1969), Bábu angyalkákkal (1973), vagy a Halász (1979, kát. sz. IX/84.) bábufigurái a háború utáni változatokhoz képest kevésbé elvontak. A továbbra is magányosan megjelenített főszereplő a rongybaba, a marionett- vagy egyre gyakrabban a mézeskalács és a Miska-kancsó figura. A művész antropomorf népies tárgyakból, szentképekből álló gazdag gyűjteménye nem csak a művek for-I3