Antal István: Kis magyar performance-történet (műfaji szemelvények). Szentendrei Képtár 2007. augusztus 24 - szeptember 23. - PMMI kiadványai. Kiállítási katalógusok 20. (Szentendre, 2007)

Antal István Bevezető

Egy, a kísérleti filmezéssel világszerte elismert művészként és hasonló tisztelettel övezett teoretikusként foglalkozó, külföldi ismerősöm egyik alkalommal a magyar kollégák műveinek arról a megkülönböztető jellegzetességéről beszélt nekem lelkesülten, hogy amíg a legtöbb országban korszakonként mindig lehet találni egy - egy olyan irányzatot, amelyik szinte kizárólagos vagy legalábbis, meghatározó hangsúllyal uralkodik a kifejezési forma egészén, addig a magyarországi gyakorlatra az volt általában jellemző, hogy nagyon sokféle és egymástól alapvetően különböző stílusú, irányultságú törekvések, alkotások és alkotók működtek, és virágoztak egymás mellett egy időben.

Akkor jutott eszembe újra ez a beszélgetés, amikor, ennek a „Bevezetőnek" a megírása előtt, végignéztem a kiállítandó műtárgyakat begyűjtő portyázások alatt papírra vetett jegyzeteimet. Lelki szemeimmel látni véltem az elhozott képzőművészeti alkotásokat, a sajátos kegytárgyakká nemesült, amúgy többnyire triviális használati tárgyakként funkcionáló, de valamelyik performanszban1 hangsúlyos rekvizítumokként alkalmazott kellékeket, a dokumentumfotókat, az előadásokról felvett film, videó és DVD anyagokat. Hallani véltem a hangköltészeti műveket és mástípusú performanszok hanganyagait. Nem beszélve arról, hogy éppen az írás megkezdése előtt hoztuk el El Kazovszkij és Pauer Gyula munkáit. Előző nap Szkárosi Endrénél és dr. Máriásnál-jártam. Holnap, a Bada Tibor halála után művészgazda nélkül maradt Holdrajz iskolába megyünk Rákoskeresztúrra, hogy Tiborra is méltóan emlékezzünk a kiállításon. A ruhásszekrényem előtt Swierkiewicz Róbert képei várják az elszállítást. Az imént hívott Najmányi és Beöthy Balázs.

Ez a, nevek közvetlen egymásutániságát tekintve, mindenképpen véletlenszerű rendbe sorolódott lista (is) bizonyítja, hogy kísérleti filmes ismerősöm megállapítása a hazai performanszra vonatkoztatva is igaz. Az előző bekezdésben felsorolt művészek között nem lehet kettőt sem találni, aki ennek a művészeti ágnak ugyanazt a műfaját művelné, vagy művelte volna valaha. Pedig, rejtőzködnek a tevékenységükben felszíni hasonlóságok, de a rokoníthatónak tűnő vonások, egyikük performer - tevékenységében sem domináns. Ha végigszlalomozok a fent említett nevek között, könnyű indoknak látszik az egymásmellé soroláshoz például, jó néhányuk - lényegi vagy látszólagos - érdeklődése a színházi formák vagy kifejezetten a színház iránt. Elég, ha arra gondolunk, hogy Pauer és Najmányi professzionális színházcsináló (is) volt, ráadásul, elismert és sikeres. Pauer Gyula Egyszemélyes színháza egyik legszebb és legköltőibb performansz-elképzelése, és a Műcsarnokban is többször lebonyolított már színházi vénájából (is) eredeztethető eseményeket. Najmányinak pedig, Paál István alkotótársaként a Pécsett előadott Übü királyhoz létrehozott látvány- és térvilága életem egyik legnagyobb színházi élménye. Nem beszélve arról, hogy az országból történt eltávozása előtt életben tartotta a Kovács István Stúdiót, mint az adott korszak egyik legfontosabb független avantgárd színházát, és visszatérte óta is létrehozott több - nem az ő hibájából rövidéletű - színházi kezdeményezést. El Kazovszkij is dolgozott színházban, és Dzsan panoptikum előadásait vagy installációi felépítését szemlélve - legalábbis a felszínen - nem nehéz felfedezni egyfajta erőteljes érzékenységet bizonyos színház közeli építkezési forma és látványteremtés iránt. Szkárosi Endre gyökerei pedig a BROBO csoporttal végrehajtott előadásokig nyúlnak vissza.

Ez azonban csupán a felszín. Ha figyelmesen megvizsgáljuk a felsorolt művészek performanszait vagy performanszszerű, előadásként megjelenő vállalkozásait, be kell látnunk, hogy azoknak igazából még csak kapcsolódási pontjaik sincsenek, akár a főáramoktól legtávolabbra elkanyarodott színházi előadási formákhoz sem. Had említsem meg az itt felsorolható konkrét különbözőségek kifejtése előtt, egy, az ő köreiken minden tekintetben kívülálló alkotó személyiség performanszának végignézése közben szerzett ellentmondásos tapasztalatomat. Az illető, akinek szereplésével példálózom, profi színész. Ráadásul jó színész. Nagyon nyitott. Ennek a tulajdonságának köszönhetően, sok, az ő tanult szakmája felé kívülről közeledő, vagy legalábbis, annak bizonyos fogásaival sok tekintetben rokonítható eszközökkel építkező előadásokhoz kölcsönzi önzetlenül a tehetségét. Egy ilyen eseményen szerzett élményemről írok most. Amikor felkért „alkalmazottként" dolgozott egy a szakmáján kívülről érkező, tehetséges barátjának performereként, „idegen" performerként szerepelt egy „idegen" álomban, és ez arra késztette, hogy menten visszakapcsolt a valóságos énjéhez, amely szintén nem áll semmi másból, mint érzékenyen eljátszani más emberek sorsait és álmait. Előtört belő a szégyentelen önreflexió és a hivatásszerűen vállalt, csalfa álca ellentéte, és eme kettősjáték miatt a jelenléte nem érdekelt. Innen nézve és onnan nézve a határ(s)vonal mellett állt. Elveszett a hitele.

3