Antal István: Kis magyar performance-történet (műfaji szemelvények). Szentendrei Képtár 2007. augusztus 24 - szeptember 23. - PMMI kiadványai. Kiállítási katalógusok 20. (Szentendre, 2007)
A performansz pedig, bármelyik formáját is nézzük, éppen szembenálló erők harca. Egok és akaratok feszülnek nagy indulattal egymásnak, és egyiküknek győznie kell. Különben nem jön létre az előadás. Te vagy ott a tömeg előtt, és nem valakit képviselsz „csak". Nincs áttéttel. Sem kikacsintás. Az interpretáció a bűnök bűne. Nem tanítasz, mint a színház szokott, hanem diktálsz, hallgatsz, lenyűgözöl. Önmagad létét fejted elő. Felülemelkedsz minden lényen, vagy mindörökre eltűnsz végleg. Nem oktatsz, hanem átszellemitesz. Megtestesítesz. Lényeggé válsz. Még akkor is, ha esendő vagy. A performansznak éppen úgy nem lehet - hacsak nem véletlenszerű - találkozása az előadóművészetek színházi formáival, mint ahogy a képzőművészetek klasszikus vagy hagyományos értelemben vett megjelenítési formáival sem. Ugyanazon okból, mint a színház esetében: a műalkotásnak nemcsak kivitelezője, megalkotója, hanem annak élő tárgya is te önmagad vagy. Önszántadból belül vagy a ketrecen, és nem a „külvilágból" pacsmagolsz vele. Nem véletlen, hogy a dadaisták értelmiségi előítéleteket pukkasztó akciói magának a művészet egészének tagadása idején születtek. A kettő közötti feloldhatatlan, mert lényegbe vágó különbségre (is) meggyőzően világit rá Erdély Miklós - a kiállításon is többféle formában szerepeltetett - Demokratikus festmény cimű, „hagyományos" műtárgy megteremtése kapcsán és körül létrehozott akciója során kifejtett eszmefuttatásában: „...amikor valaki elképzel, elgondol valamit, árkot ás maga alá és az elképzelt tárgy közé, hogy egyáltalán képes legyen magát megkülönböztetni tőle. Aki azonban érzékeli ezt a tárgyat - most például önök - az viszont azonosul vele bizonyos tekintetben. Úgy, ahogy a kés élét a fájdalom által érzékeljük, tehát az érzékszerveken keresztül, a kés által azonosul a fájdalom, úgy ez a látvány is most az önök agyába vagy belsejébe került. Ez belevilágít az akcióművészet és a festészet problematikájába. Tudniillik, egy akció-művész elképzeli azt, hogy mit fog csinálni, de soha nem látja azt, hogy ténylegesen mit csinál, hacsak filmen nem. Egy festő viszont húz egy vonalat, és azonnal visszaszól neki az, amit csinált. Ez egy nagyon nagy különbség. Nem is tudom, hogy tudtak a képzőművészek átállni az akcióra, amikor annyira mélyen és eredendően más dolog az, hogy én valamit elképzelek, megvalósítom és rögtön látom is, vagy pedig odateszem magam, egyáltalán nem látom, és teljesen a közönségre bízom azt, hogy mit lát, és teljesen önellenőrzés nélkül működöm." (Erdély Miklós: Művészeti írások) Újra sorra veszem az írásom elején véletlenszerűen egymás közelébe került művészek listáját, akiknél, látszólag, feltételezhető lenne performer tevékenységük és a színházi előadások lebonyolódásának jellege között valamiféle titokzatos hatás. Pauer Gyula például, csupán szerencsés végkimenetelű kényszerből (és egy véletlenszerű eseménynek köszönhetően) került a kaposvári színházhoz, majd lett - tehetsége és nyitottsága okán - a magyar színpadi díszlet-, jelmez- és látványtervezés korszakokon túllépő nagyágyúja. (Részben a pszeudora vonatkozó elképzeléseit is így tudta a magyar új avantgárd képzőművészeti irányzatok elcsendesülése közben és azt követően életben tartani, a gyakorlatban konzerválni, majd továbbfejleszteni.) Pauer performanszainak lényege azonban szellemi kisugárzásában, költészeti vénájában és a maga módján robosztus testi egytömbűségében rejlik. A zseniálisan létrehozott színpadi kompozíciók csak ezen tulajdonságainak kivetülései, és mint ilyenek, a szó legnemesebb értelmében vett alkalmazott felhasználásai azoknak. Pauer tömbember, és kisugároz, ahelyett, hogy beépítené (kölcsönadná) képességeit valamibe, ami nem önmagából fakad, és önmagában végződik. Najmányi saját maga által irányított színházában - már külföldre történt távozása előtt is -, részben konspirációs okokból, részben a működés bizonytalanságai okán, jelentős volt az improvizációs elemeknek, továbbá a mozgásokat, végrehajtandó cselekedeteket a játszó személyeknek mintegy diktáló, bennük azokat utasításként tudatosító - rögzített formában vagy élőszóval közlő - rendezőnek a szerepe. (Két darabjának előadásában is közreműködő színészként tanúsíthatom, hogy hazatérte után ez a vonás a későbbiekben is jellemezte színházát, azaz - legalábbis itthon - iskolát teremtett vele). Ezek az előadások azonban a szigor és a szabadság sajátos vegyítésével, mindig közelebb álltak a performanszhoz, mint a színházhoz. Nem beszélve, Molnár Gergellyel történt együttműködésének eredményeiről (például: Donauer Video Familie Without Video & Friends vagy a Spions együttes image-e és koncertjei). El Kazovszkij színháza lelke és szabadon szárnyaló fantáziája belső utazásai kivetüléseinek tükreként válik idekinn is láthatóvá. Mint sajátosan oroszhangulatú, reneszánsz bálok megjelenései egy - egy törékeny látomásban, úgy hatnak rám idesorolható installációi és misztikus, gyönyörű, nemek felett élő résztvevőkkel telezsúfolt performanszai. Panoptikum - nyílván nem véletlenül illeti ezzel az elnevezéssel műveit. Bár Pauer Gyula szobrászként, Najmányi mérnökként végezte el a Műegyetemet, mégis, El installációiban és 4
