Klemmné Németh Zsuzsa: Szőnyi Művek újra itthon. Szőnyi István (1894 - 1960) művei Szőnyi Zsuzsa gyűjteményében. Kiállítás Szőnyi István Emlékmúzeum megnyitásának 40. évfordulóján - PMMI kiadványai. Kiállítási katalógusok 19. (Szentendre, 2007)
Tükör előtt egymásnak, már amennyire a cenzúra megengedte. Nagy bánatunkra apám 1960-ban váratlanul meghalt, és mint külföldi emigránsok, a temetésére se mehettünk haza. Akkoriban a teljhatalmú kultúrdiktátor Aczél György őrködött a szocreál művészet szelleme fölött. Szőnyi nem számított ezek közé és anyám éppen ezért abban reménykedett, hogy néhány festményt örökségként ki tudna talán juttatni hozzánk Rómába. Nem csalódott: Aczél engedélyt adott tíz Szőnyi festmény kiszállítására. Mi persze boldogan vártuk a képeket. Sajnos, nem ment minden ilyen egyszerűen. Összeült a szakértő bizottság, hogy egyenként határozzon, melyik kép mehet, melyik nem. A Kerti padra, amit pedig 1944-ben az esküvőnkre apám nászajándékként adott nekünk, rögtön tilost mondtak. Leginkább a be nem fejezett, vagy szignálás nélküli képekre adtak engedélyt, de mit törődtünk mi ezzel? A római lakás mindjárt megváltozott: hiszen ott volt velünk a szoba falán a zebegényi kert, Bartóky nagymama, anyám a tükör előtt, a révész Pali bácsi a Dunán, a Ruzsi tehén kisborjával, a káposztás, az esti hold a háztető fölött, a lovaskocsi, a diófák, és főleg az esti vonat! így már nem éreztünk honvágyat és a római magyarok, akik szombat esténként nálunk gyűltek össze, a Szőnyi képek vonzásában újra Magyarországra képzelhették magukat. A gyönyörű festmények azonban mást is sugalltak, elhozták nekünk az ötvenes évek elnyomott Magyarországának nyomasztó hangulatát is. Az öreg révész magába roskadva ül csónakja mellett a parton, háttal áll neki a kofa, aki az beautiful Rome, where we found a job and a lot of new friends. However, we missed the old garden, the Danube Bend, the roofs of Zebegény and the parents. We regularly wrote letters - as much as the censorship made it possible. To our greatest sorrow, my father suddenly died in 1960 and we - emigrants abroad - were not even allowed to go to the burial. At that time, György Aczél, the omnipotent culture dictator guarded over the spirit of social realistic art. Szőnyi did not belong to the circle of those artists so my mother hoped to be able to send a few paintings for us to Rome as an inheritance. She was right. Aczél permitted to send ten Szőnyi paintings to Rome and we were waiting happily for the pictures. However, it was not so easy. There was a board of experts, who decided which picture could go and which could not. The Garden Bench, which we were given in 1944 as a wedding present, was kept back. They permitted mainly the works which either were not finished or not signed. But we did not care about that. The flat in Rome changed at once: we could see the garden of Zebegény, grandmother Bartóky, my mother in front of the mirror, the waterman Uncle Pali on the Danube, cow Ruzsi with its calf, the cabbage field, the moon at night above the roof, the carriage, the nut trees and, above all, the evening train on the walls of the room! We felt a bit less homesick and the Hungarians in Rome, who used to gather with us on Saturday evenings, when watching the Szőnyi pictures could feel like in Hungary again. Though the paintings
