Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Keményfi Róbert: Tárkányi birsalmaleves
a jeles pásztor kalap - minek is mostanában oly igen nagy számban látom elkorcsosodott utódait divatozó női fejeken. Szóval, mint mondás, elfeküdtünk végre mindmegannyian. A csikós tanya hatalmas őre, Bundás komondor is odasompolygott a neki járó maradékra. О a tanya őre, bár a lovakhoz kutya állatnak rendszerint nincsen semmi köze. A rúghatnám patások nem állják az ilyen vakkantva harapó csodabogarakat. Hamarosan agyonrugdalnák. Azonban nincs szabály kivétel nélkül. Láttam lovat terelő pulit is. Igaz, hogy csak afféle gyalogménesnél... A gyalogménes megkülönböztetése a nagy ménestől, az egykori szilajtól abban vagyon, hogy nemcsak számban csekély, hanem a csikós is gyalog jár. Karikás mellett jóféle furkósbottal is föl van fegyverkezve, amit veszedelmes pontossággal szokott a pásztor elhajigálni, túl a karikás csiptető távolán. Ezt a fiókménest azután puli tereli esténként a karámba, ahol lakat alá kerülnek. Volt alkalmam ilyen kiváló „lúterelő puli” ismeretségét is megszerezni, de ez máshová tartozik. Miközben szótlanul bámultunk a hamvadó parázsba, amit sóhajtó pusztai szél pislogtatott, szinte hallottam a nagy mezőség lélegzetét... Béke költözött a szívünkbe és erősen megkísértették ama nagy keleti Bölcsnek szavai, amik is ilyetén hangzanak: Ha az emberek lemondanának önhitt szenteskedésükről, meg önakaratos bölcseskedésükről. nagy javukra válnék. Ha lemondanának az önakaratos kegvosztásról és önhitt cselekvésről visszatérnének igazi természetükhöz. Hát igen. Erre a mélyenszántó bölcs gondolatokra csak pusztázó ember tud méltó feleletet adni. A megértő igaz felelet pedig mély, igen mély és hosszas hallgatás. De hát, csak társas lények vagyunk, és amint szemembe ötiik Imre pirospozsgás fiatalsága, fölvetődik bennem az emléke első találkozásunknak. Aztán némi háládatosságot is éreztem irányába. Jó meleg érzés öntötte el a gyomrom tájékát. A kiváló tésztáskása emléke. Ilyetén hát szóra fogtam a dolgot.- Imre, mondd csak mint hogyan kerültél ide a kunokhoz. Mert hajói emlékszem, még a múlt nyáron apád szűrinek-csizmájának voltál albérlője a tiszacsegei csordánál... Apád aztán derék pásztor ember! Hogy szakadtál el tűle?...- Hát csak elszegődtem ide Sándor bácsihoz, hogy segítsek a szüléken. Eleget pusztítottam otthun a kenyeret, meg aztán eluntam a csordát, a míneshöz kívánkoztam... Vesződjék mán csak a csordával édsapám. Ő mán igen kitanulta azt a fortélyos mesterséget... A falusi jauszágtartókkal, tette hozzá még huncut mosolygással, ami rögtön fölébresztette bennem a kíváncsiság ördögét.-No-no, aztán miben vagyon az a különleges praktika, amivel édesapád uraskodik a csordán, meg a jószágtartókon.- Hát csak úgy, furfanggal, meg kitartással... Ész, meg oszt tapasztalat. Ez pedig van ám az öregnek!- Teszem a jó múltkor is ugyancsak megadta a magáét az egyik kása hóhérnak... Csak úgy szőrmentivel... Sohase tudtuk tűle /megkapni/ a legeltetés után kijáró kommenciókat. Legfőképpen a tejet. A Riska tehén mindig hun egy, hun két literrel kevesebbet adott a járandóság helyett. Leginkább csak egy literecskét...- A gazda csak sopánkodott, mint a tiszteletes kandúrja. Hamiskodott, mivelhogy a Riska tehén igen-igen jó tejelő volt. О is szerte dicsekedett véle a faluban. De hát a mi kommenciókat csak nem akarta a zsajtárba csepegtetni... 611
