Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Keményfi Róbert: Tárkányi birsalmaleves
évezredek ködös távlatában tovatűnt természetes életmódját, mégiscsak szabadság. Ki van téve hónapokon keresztül éjjel-nappal az időjárás legkülönbözőbb lehetőségeinek. Egyszer a vihar riogatja, máskor a tartós hideg szél, eső paskolja - majd meg a forró szárazság szomjúhoztatja, éhezteti. A perzselő nyár végén, rendszerint lekopik a legelő. Porzik a szik, elapadnak a kutak. Ilyenkor eszébe jut az istálló, abrak, jó kútvíz meg a széna... szóval - a civilizáció.Mindezen okokból azután mégiscsak rájön a jószágra a mehetnék-hazafelé...És rájön: a megszaladás! A megszökött állatot azután nem egykönnyü előkeríteni. Hetekig eltarthat a hajsza, amíg a harmadik-negyedik határban fűlön csípik. Ez pedig, rettenetesen nagy fáradsággal történik és körülményesen. Az idegenbe tévedt jószágért még kárdíjat is kell leszurkolni. Ez mind a számadó terhére megy. A bojtár ügye-baja. így tehát érthető, hogy a csikóséletben éppenséggel nem szívderítő esemény. Ezúttal is ez történt. Egy öreg kolompos megunta nyalogatni a kopár szik sarját. Az éjféli sötétben meglógott, de, hogy ne unatkozzék az úton, magával szöktetett három fiatal csikót. Az ilyen vénkópé érti a módját. Van valami különös jelbeszédjük. No meg jószívű együttérzésük. Hiszen nem emberek...Hortobágyi hosszas tanulmányéveim alatt nem egy gondolkoztató példát hallottam a pásztorságtól. Magam is tapasztaltam. Szorult időben, teszem, ha egyik jószág dúsabb legelőre talál, rendszerint magával csalta, legalább is a városi igástársát. Volt szíve hozzá... (Elmondom, miként történik a szökevények üldözése, befogása és visszaterelése. Ehhez a gyorspergésü eseményhez, a vadnyugati félelmes revolverdurrogatásokat ezúttal csupán a karikás ostor pattogó hangja helyettesíti ugyan - de félelmetesebb következményekkel. Ahova a csikós karikásának csaptatója odatalál, ott fű, akarom mondani szőr többé nem igen fakadozik...) Az újvárosi árok mellett ügettem már, közel Karinkóhoz, amikor kolompharang ütötte meg a fülemet. Amint fölugratok egy laponyag tetejére, látom ám, hogy a Darurát felöl erre kavarognak a szökevények. Hátulról rohamozza őket Sándor, éktelen csikósfohászkodás meg karikás kongatás kíséretében. Azt megintcsak tudni kell, hogy a meglógott lovak, még hozzá, ha ilyen öreg kolompos a vezér - mindenüvé kívánkoznak, csak éppen hogy nem a méneshez. Most már abban rejlik a csikóstudomány, hogy hol elibe, hol oldalába, hol meg a hátuljába ereszti a karikást a szökevényeknek. Természetesen a legnagyobb rohanás közben. Arrafelé igyekszik nyomni a szökevényeket, amerre a ménes van. Ilyenkor persze arról szó sem lehet, hogy az ember a ló patája alatti terepet vizsgálja. Vagy az akadályokat mérlegelje. Ennek okából nincs is itten a csikónyereg alatti heveder. Csak úgy által van vetve a kengyellel ellátott nyeregalakú pokróc-féle. Ha egyszer már bukni kell, jobb ezzel együtt az anyaföldre hüppenni, semmint a hevederes nyereg kengyelébe fennakadni. Az ember kitörheti a nyakát amolyan sima módon is. Nagyjában az a cikk-cakk vonal, amelyik az ilyenféle terelést jellemzi, erősen emlékeztet a széllel szemben való vitorlázáshoz. Ilyetén látván Sándor öcsémnek szörnyű viaskodását - hatalmasat kurjantottam. О nyomban visszakiáltott, jelezvén az észrevételt. Tisztában voltam a tennivalómmal. Jó magam is kiengedtem lovaglóostorom, amelyik ugyan nem volt karikás, de ott szabták a pusztán. Jó pár sörényből való szúnyogot fontak a végibe — csípősét. A kengyelvasakat által vetettem a nyeregkápán, gondolván a bukás reményteljes eshetőségeire. Aztán nekiiramodtam sarkantyúnyomással, hogy dűlőre segítsem Sándor dolgát. 608
