Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Keményfi Róbert: Tárkányi birsalmaleves
beszélgetés Csegei Kovács Sándorral, aki is akkoron a Kecskés pusztai kunoknál volt számadó bojtár a renyhe ménesnél. Azidőben pásztor fejeket festettem. Gyűjtöttem az egykori szilaj pásztorság mai ivadékainak jellegzetes képmásait. (Képíró mesterségem vagyon, amint tudni sejtettem, mióta szegre akasztottam az angyalbőrt, ami közönségesen huszár mundérnak neveztetett, a piros nadrágos, csákós-dolmányos világban.) (Mint mondám tehát, képíró mesterségemben, a pusztázó élethez húzott a szivem.) A pásztorság élete felettébb érdekelt. Több okból. Akkoron már igen időszerűvé tette igyekezetemet az a körülmény is, hogy erősen pusztulóban volt ez a legősibb foglalkozás. Sajnos. Mondhatnám, szinte az utolsó mohikánokkal találkoztam az ősi pusztázó életben. Akik már megőrzői a legősibb foglalkozás öröklött eredetiségének. (Mi is a „megszaladás”. Ez a ma oly népszerű sportvilág meghatározásait érintő kifejezési forma meglehetősen ismert fogalom. Lássuk tehát jelentőségét a ménesvilágban. A maga valóságában.) Úgy számítottam, hogy még a delelőnél találom a ménest. Sikerül a merítő deszkáról előkotornom Sándort. Meglepem. Már azt persze illik tudni, hogy a méneskút káváján belül eső deszka hídlás - a merítő deszka. A pásztorok legkedvesebb pihenő helye. Ezen a merítő deszkán állnak, amikor felrángatják naponta azt a jó pár száz veder vizet - a jószágnak. Aztán ezen pihennek is rekkenő meleg deleléskor. Jó alvás esik rajta. Árnyékos, hűs és bogármentes. Csak oszt’ nem igen tanácsos forgolódni, ha nem akar az ember a kútmélyi békákkal atyafiságba keveredni... Már messziről észleltem azonban, hogy a ménes körül valami nincs rendben. A kisbojtár lóháton ült és egyedül valóságának nagy fontosságában rúgtatott ide-oda a legelésző lovak körül.- Jó nap, Imre öcsém, kajátottam messziről.- Adj Isten, rikkantottam illendően. Egy kis hiba esett, tette hozzá sebtiben. Az éjjel meglógott pár csikó egy öreg kolompossal. Sándor bácsi utánuk vetette magát már a szürkületkor...-Aztán merre sejdíti a szökevényeket?- Úgy néztem Vékonyán át a Karinkónak vette az útját. A lovak odavalósiak a balmazi tanyákra.- No hát akkor Isten veled Imre öcsém. Majd utánuk eredek én is szóltam és már neki szorítottam hátasom a vékonyai átkelőnek. Ott van egy hidas átjárás a Hortobágy vizén. Derekasan túljártam már a Francia kúton, amikor még mindég hallottam a csikós fattyú veszettül hangos nótázását. Fújta a híres nótát, ami most ugyancsak alkalomszerű volt: Lúra csikós, lúra, nem a csárda felé. Elszaladt a mines a Tirimpó felé. Túl van a határon, mán más térítgeti, Eztet a számadó nem nagyon szereti... Megszaladás - a ménes veszedelme. A csikós kártevője. Szélviharban, rossz időben mindig ott lóg ez a romlás a ménes felett. A ló, ha még oly régen istállózott is, kikerülve a ménesi világba, szinte hetek alatt visszaesik az ős ménesi szellemhatalmába. (A csorda szellemnek nevezett lélektani meghatározás sehol sem tanulmányozható jobban, mint a hortobágyi állatvilág életében.) Boldogan felejti el a ló, szarvasmarha - az emberszabta korlátok közti szolga életét. Örvend a szabadságnak, ami ha nem is közelíti meg az 607
