Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Bődi Erzsébet: A szatmári svábok lokális identitása a régió és az etnikum viszonylatában
A Szatmár földrajzi nevet a város és vármegye után az egyházi adminisztrációk is felvették. A vármegye lakossága a X-XI. században a nyugati kereszténységet követte. Először az Erdélyi egyházmegyéhez tartozott. A szatmári terület két főesperességre volt felosztva: az ún. Szatmárira és Ugocsaira. A hozzájuk sorolt hitközségeket a Szamos folyó választotta el egymástól. A Szamos folyótól nyugatra fekvő településeket sorolták a Szatmári főesperesség alá. A vármegyében 1527-től kezdett térhódítani a református hit. 1545. szeptember 20-án Erdődön meg is tartották az első protestáns zsinatot. Ennek következtében megalakították a Szatmári Református Egyházmegyét. Az önálló Római Katolikus Szatmári Püspökség megszervezését a sikeres ellenreformáció tette szükségessé. Pontosan 1804. március 23-án alapították meg.6 AXV11. században a vármegye területén egymás utánjelentekmegagörög és a délszláv kereskedők. Egyházi közösséget csak úgy alapíthattak, ha papjuk a római katolikus egyházzal egyesült papnak volt felszentelve. Erre 1646-tól nyílt lehetőségük. Továbbá elfogadták azt az előírást, hogy az egyházi közösségüket a munkácsi görög katolikus egyházmegye alá sorolják be. A XV111. század hatvanas és hetvenes éveiben megszaporodott a román ajkú lakosság letelepítése. A városokban lakók a görög katolikus hívekhez csatlakoztak. De nem tudtak kibékülni azzal, hogy papjuk ószláv nyelven végezte az isteni tiszteletet. Ezért mozgalmat indítottak egy külön román nyelvű lelkészség felállítására. Első templomukat 1803-ban építették fel Szatmárban. Szatmár vármegye keleti részén, a Vihorlát-Guttin nyugati nyúlványain, továbbá a Nagybányai járásban és a Bükk hegység Szatmár vármegyéhez tartozó északi lejtőin letelepedett románok teljesen a XX. század első évtizedéig görög katolikusoknak vallották magukat.7 Szatmár már nemcsak megyenév, nemcsak egy város neve és nemcsak egyházi beosztást jelentett a XX. században, hanem egy táj neve is lett, a szatmári tájé és ott egymás mellett vagy együtt élő, eredetüket emlékezetben tartó, történetileg egymástól eltérő származású népcsoportok, etnikumok jelzőjévé is vált. így beszéltek szatmári magyarokról, németekről, svábokról, oláhokról, zsidókról. A szatmári tájat történetileg az egykori Szatmári földrajzi nevek, ezen belül főleg a vármegyenév és a mostani Judetul Satu Maré formálta fogalommá. Ezek az elnevezések tanúbizonyságul szolgálnak annak, hogy ha az igazgatási egységek hosszú időn át nem változnak, akkor egyfajta közös együvé tartozónak vélt formába integrálódnak az ott élő népcsoportok. Ezek a népcsoportok maguk is jogosnak tartják, ha őket, a régóta ott lakókat szatmári népnek nevezik. A szatmári néphez tartoznak a szatmári tájon lakó magyarok, románok, németek, cigányok, ruszinok és egykoron a zsidók. Jelenleg öt, nyelvében, kultúrájában és vallásában egymástól jól elkülönülhető etnikai népcsoport lakja a szatmári tájat. Földrajzi adottságok tekintetében a szatmári táj két részre tagolódik. Nyugati része síkvidék, a magyar Nagyalföld keleti peremvidéke a Szamos folyóig. A keleti és a déli részét hegyvidékek borítják: északkeletről elindulva: az Avas, Kőhát, Guttin, Lápos, az Ilosvai-hegység nyugati nyúlványai és a Bükk hegység található. Az északi hegyes tájak átmeneti zónákat hoztak létre a szomszédos nagytájjal, a Kárpátaljával. 206 6 Borovszky S. (szerk.) 1908. 423^t43. 7 Borovszky S. (szerk.) 1908. 434.
