Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Szenti Tibor: Methamorphozis (A kerekól átváltozása)
Szenti Tibor METHAMORPHOZIS (A kerekól átváltozása) A Dél-Alföldön, keletről a Tiszáig föllelhető kerekólak nem először adtak már kutatási és földolgozási témát. Nem véletlen, hiszen népi építészetünk egyik archaikus, eredetét tekintve máig teljesen meg nem oldott épülettípusáról van szó. Királyné Csilléry Klára a finnugor eredetű kontyos pásztorkunyhókkal hozta kapcsolatban.1 Az kétségtelen, hogy a kerek alaprajzú építmények már az állattartó gazdálkodás előtt ismertek voltak,2 és nem állatok számára építették, hanem benne az ember húzta meg magát.3 Az ember befogadó. Falvainkban, tanyáinkon máig előfordul, hogy a gazda egy fedél alatt él a haszonállataival; vagy tartója a kedvenceinek számító kutyával, macskával városi körülmények között, főleg bérházi lakásban még egy ágyban is alszik. A vásárhelyi tanyavilágban igen elterjedten építették a kerekólakat az állatok számára. Kör alaprajzú épületeket valamennyi lakott kontinensen föld felett: magtár, hombár, szélmalom, föld alatt: veremlakások, kaptár- és körte alakú gabonás vermek, hizlaló gödrök céljára is használtak. Egy-egy kemence-, vagy boglyaformájú terménytároló alakját a neolitikum óta, az agyagból, fölrakásos technikával készített, kerek alaprajzú, hasas hombáredényekről is elleshették, hiszen közülük nem egy az edények felnagyított mását tükrözi, az ereszetes tetejük pedig akár a fedelük lenne. Eljutottunk oda, hogy a köralaprajzú építmények az élet', a növényi magok - elsősorban a kenyérgabona az állatok és az ember befogadására egyaránt épültek. Időrendben, ahogy föntebb említettük, először az ember lakóhelyei voltak, majd az agrárforradalom idején, egymással párhuzamosan váltak állatszálláshelyekké és gabonatárolókká is. A kör alaprajzú építmények, fölhasználásuktól függetlenül, a természetben talált anyagokból épültek. A földalatti vermeket a talajban kimélyítéssel hozták létre, majd a gabona számára polyvás sárral kitapasztották, gyakran szalmával, szárízikkel, gallyal enyhe fokban kiégették. Ez azt jelentette, hogy a tapasz a teljes vastagságában nem égett át, csak a belső felszíne vált cseréppé. Tipikus módja volt ez, és hasonlított a neolitkori kunyhók vastag paticsburkolat-kiképzéséhez, valamint a testes agyagfalu hombáredények kiégetéséhez. Mind a patics, mind az edény külső-belső felszíne kiégett, de nem átalig, a belseje nyers föld maradt. A kerek alaprajzú, felszíni építmények hegyes vidékeken kődarabokból épültek. Anyagukat illetően, a könnyen formálható, márgás homokkőtől, palától a mészkőn át a gránitig, hegyi folyók mentén a görgeteg kövekig, vagy tűzhányók közelében a tufától, tajtékkőtől a kemény lávaüvegig minden építőanyagnak használható követ fölhasználtak. Erdős, ligetes területeken a fal tartó váza erősebb, egyenes ágakból, vékonyabb faderekakból, alól 40-50 cm mélyen földbe ásva készültek, majd a falat vesszőfonadékból készítették, és igényesség szerint, csak kívül, vagy mindkét oldalán betapasztották. 1 K. Csilléry K. 1970. 31M3. 2 Filep A.-K. Csilléry K. 1980. 303-304. 3 Szenti T. 2004. 2003. 16: 70-71; 74: VII. ábrasor. 159
