Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Fodor István: Életföldrajz és nomád vándorlások
Fodor István ÉLETFÖLDRAJZ ÉS NOMÁD VÁNDORLÁSOK Az óriási kiterjedésű eurázsiai steppeövezet füves pusztái a Duna torkolatától Északnyugat- Kínáig húzódnak. Ez a terület volt a Kr. e. VIII. századtól az eurázsiai lovasnomád népek lakóhelye. Közismert, hogy a nomadizmus kialakulása az emberiség történetében az egyik legsikeresebb gazdálkodási alkalmazkodás volt a természeti környezethez. Az állattartó népek a vándorló-legeltető rendszerrel óriási állatállománynak biztosítottak takarmányt s mesterien alkalmazkodtak a száraz (arid) és igen kontinentális éghajlatú steppel körülményekhez. Lényegében a nomád gazdálkodás nem más, mint a steppe végleges birtokba vétele.1 A steppei legelők állapota elsősorban a csapadék mennyiségétől és eloszlásától függ. Ebben az övezetben az évi csapadék általában 100 és 500 mm közt van, meglehetősen egyenlőtlen területi eloszlásban.2 Az eurázsiai steppe a csapadékot két irányból kapja. Az Altájtól nyugatra eső területekre az atlanti légáramlat hozza a csapadékot, míg a mongóliai és kínai területeket a nyári monszun és egy anticiklon látja el csapadékkal (Brentjes 1994, 490, 494-496). A steppeövezet legszárazabb területeit Belső-Ázsiában, Mongóliában és Kínában találjuk, ahol 100-200 mm évi csapadék biztosítja az állatállomány számára a legelőt. A legkedvezőbb életföldrajzi feltételekkel pedig a Fekete-tengertől északra elterülő steppék rendelkeznek, ahol az évi csapadékmennyiség 300-500 mm (Brentjes 1994, 491; Györffy-Zólyomi 1994, 19). Ha ezzel kapcsolatban felidézzük azt a jól ismert történelmi tényt, hogy a nagy nomád népmozgások kiindulópontja szinte minden esetben Belső-Azsia volt és az Altájtól nyugatra fekvő dél-szibériai területeken csupán az Európa felé vezető vándorlási (transit) útvonalak haladtak - könnyen juthatunk arra a kézenfekvő következtetésre, hogy ez korántsem véletlen. A nomád népek ugyanis a kedvezőtlenebb életföldrajzi övezetekről vándoroltak a kedvezőbb ökológiai adottságú vidékek felé, tehát csaknem mindig kelet-nyugati irányban. E vándorlásokat kiváltó életföldrajzi okok azonban nem egyszerűen abban jelölendők meg, hogy a belső-ázsiai nomádok elhatározták, hogy jobb körülményeket keresnek maguknak, s egyszerűen otthagyták addigi lakóterületüket. A steppe életföldrajzi viszonyai ugyanis nem állandóak, az éghajlat és a csapadék mennyisége időnként igen szeszélyesen változik. Márpedig e változásoknak igen drasztikus következményei vannak az állattartásra. Újkori megfigyelések egyértelműen igazolják, hogy a csapadék csökkenése a legelők oly mértékű elsilányosodásához vezet, ami a pásztorközösségeket eltartó állatállomány rendkívüli mértékű megcsappanását okozza. Például az átlagos csapadék 30%-os csökkenése az adott területen eltartható juhállomány 80%-os apadását idézi elő (Brentjes 1994, 489). Ebből a szempontból igen tanulságosak a magyarországi 1862- 1863. évi alföldi aszály adatai is. A 40-43%-os csapadékcsökkenés a szarvasmarha és a 1 E dolgozatban nem térek ki a nomadizmus kialakulásának ágas-bogas kérdésére, csupán annyit jegyzek meg, hogy felfogásom lényegében G. E. Markovéval egyezik (Markov 1976). 2 Nyilvánvalóan csak elírás lehet a Vásáry István könyvében szereplő 10-20 mm (Vásáry 1993, 14). 7