Müller András et al.: Prerock' n'Roll. Megjelent Pacsika Rudolf kiállítása alkalmából, Szentendrei Képtár, 2006. augusztus 10 - szeptember 10. - PMMI kiadványai. Kiállítási katalógusok 17. (Szentendre, 2006)
CONTRAPOSTO - installáció: csövek, farmernadrág, Open Atelier - Rijksakademie van Beeidende Künsten, Amszterdam 1996 kívül van-e más kapcsolat a tárgyak között, vagy totális hülyeség és röhög egyet. Csontváry Marokkói tanítója és Bin Laden. Felsejlik egy kis abszurd, nem? Keresel képeket vagy tárgyakat, amikkel aztán később dolgozni fogsz? Azt hiszem, inkább találok, igaz, ehhez nagyon nyitottan igyekszem tartani magam. Vagyis aminek könnyednek kell látszania, az valójában sok munka eredménye. Az igazság az, hogy nagyon sok térben, különböző emberi és kulturális közösségek között mozgok, és nem tudom ezt az élményanyagot másokkal megosztani. A nomadizmus közben tapasztalt különbözőségek is kellő montázsanyagot tudnának szolgáltatni. Érdekes mindenütt kontrasztnak lenni. Talán a feleségem az, aki a legtöbbet átél velem mindebből, de annak is örülök, hogy a gyerekeim is láttak ebből valamit. Úgy emlékszem, annak idején Belgiumban csak ők értettek szót az egymás ellen focizó vallon és flamand gyerekekkel. És hogy választassz ki valamit ebből a sokmindenből? Az alkotói gondolkodás ma már kevésbé konstruáló, mint inkább analóg, az alkotást a választás váltja fel. Sokszor az apró dolgok többet elárulnak, mint a mitizált történetek vagy a művészettörténetírás. Nagyon beszédes lehet, hogy miért idegesít engem annyira a nagyon kedves Horváth Teri színésznő kontya (authentikus prerock and roll ikon)? Talán mert ebben a pontban vagy kontybán jelenik meg jó néhány gyerekkorunkban rajtunk hatalmat gyakorló napközis tanítónő ál-aszexualis ikonográfiája. És akkor mennyit lehetne elemezni Julia Timosenko - időnként ukrán miniszterelnök - fején körbetekert copfját! Ikon-image. A rizómia, amit korábban szóba hoztál, ezen a ponton válik érdekessé. A művészet, amit csinálok, hosszú-hosszú időkön át terjeszkedik, különböző szárakat növeszt, így épül fel. De az objektjeim, az installációim is így épültek. Hosszú évek telnek el, amíg rájövök, hogy egy-egy dologgal mit is lehet kezdeni. A láncos létra munkám (Extending Evolution) jó példa erre. Gyerekkoromban egy erdélyi úton láttam egy 48-as rab által készített, fából faragott láncot. Megfogott a tárgy ötletessége, a kivitelezés nehézsége, és éreztem, hogy egyszer ez még visszaköszön nálam. Azért érdekes, amit mondasz, mert nekem ezek az - egyszerűség kedvéért nevezzük így- „láncos” munkáid azt juttatják eszembe, hogy egy virtuális világban kevésbé lennének meghökkentőek, de épp a valószerűtlenségük miatt válnak kontrasztossá és erőssé. Váratlan, hogy a valóságban léteznek. Nyilván így van. hihetetlen kép- és tárgymennyiség van körülöttünk, és nekem megvan a magam sztorija az említett munkákkal kapcsolatban. De nyilván mindenkinek meglehet a maga értelmezése mindehhez, és nekem csak létre kellett hoznom egy olyan szituációt, ami aztán másokat is begerjeszt erre. Szoboszlai János írta rólam, hogy a műveimnek talán legfőbb sajátja, hogy megállnak annál a pontnál, hogy csak konceptuálisán vagy csak „emocionálisan” lehessen értelmezni őket, vagyis mindkét irányba nyitottak. Épp ezért érdemes szóba hozni ezeket a műveket, mert arról a fajta finom egyensúlykeresésről beszélnek, amelyek számodra minden bizonnyal fontos kérdések. Amiért ezt most említem, az nem is igazán a művekkel kapcsolatos, mint inkább a művészeteddel: hisz a művészeted is ott mozog kényes egyensúlyok határán. Arra az autonómia- és alternatívakeresésre gondolok, ami- ahogy korábban fogalmaztál- sok esetben kontrasztot képez a mai művészeti élet professzionális struktúráival szemben. Olyan dolgokkal foglalkozom, ami a társadalom többsége számára haszontalannak tűnik, ellenkezik azzal az utilitarizmussal, amit a magáénak vall. Valójában ez az egész fogyasztói izé rengeteg irracionális elemet és abszurdot tartalmaz, a reklámok is az érzékeket célozzák. Az így alakuló vágyaink, a példaképeink, a kulturális és cselekvésmintáink nem magyarázhatóak észérvekkel. Élvezem, hogy olyan dolgokat látok meg, amire másnak vakfoltja van. Az, hogy szeretem azt, amivel foglalkozom, már éppen elég nagy kritika a mai világban. Azt a szót, hogy szabadság, már régóta nem használják, az értelme sem világos sokaknak, de végülis erről van szó. A kérdés úgy tehető fel, hogy mi az, ami elválaszt attól, ami vagyok? Azt pedig, hogy időnként pénzt kapok a munkámért ösztöndíj vagy ritkábban vásárlás formájában, sokáig ajándéknak tekintettem. Annak idején a Rijks kantinjában hallottam néhány festőt, akik előző nap végigjárták a galériákat Amszterdamban, és hosszan tárgyalták az árakat. Akkor én azt mondtam, hogy ez nagyon izgalmas, de én nem érek rá vele foglalkozni. Valójában a pénznek és a műtárgypiacnak, - ami még épülőben van Magyarországon - az lenne a funkciója, hogy integrálja az általunk folytatott tevékenységet abba a kapitalizmusba, amiben élünk. Vagy kiszegregál. A kérdés, tudsz-e hiteles maradni? Ellentétben egy romantikus par excellence művész-stratégiával - meg lehet „táncoltatni a tőkét” (Funky Business): kreatív módon játszani az intézményekkel, a folyamatokkal, a pénzzel, de ez is egy keskeny út. Ugyanakkor keskeny út az is, amikor jönnek az információk és el kell dönteni, mit higgyek el belőlük és mit ne. Anynyira erős manipulációk és torzítások működnek a világban, hogy elég nehéz átlátni a dolgokat. Nincs nyelv, ami alkalmas lenne az általunk megélt események leírására. Megnéztem Graz-ban a RAF-ról szóló kiállítást, és döbbenetes volt a Schleier-gyilkosság egyik kitervelőjének mondatát olvasni: „gondot jelentett, hogy az ellenség láthatatlan”. Nos, ez a fent említett űr egy kreatív szituáció és talán itt lehet egy kis szerepe a művészetnek. 4 ■ 1'ilMJhH
