Müller András et al.: Prerock' n'Roll. Megjelent Pacsika Rudolf kiállítása alkalmából, Szentendrei Képtár, 2006. augusztus 10 - szeptember 10. - PMMI kiadványai. Kiállítási katalógusok 17. (Szentendre, 2006)
A műveidet látva sokszor jutott eszembe, vajon milyen típusú személyes eszközökkel dolgozol. Az egyik közülük minden bizonnyal a dolgok abszurditását kutatva a humor. Hát ha valaki humorosnak látja, amit csinálok, az ellen nem tiltakoznék, bár nem is feltétlen törekszem erre. Az abszurdot kutatom én is, ami néha mosolyra késztet. A munkáim sokszor olyan montázsok, amelyekben a dolgok tulajdonságai hangsúlyozódnak ki jobban. Ugyanakkor mégis van egy fontos szerepe a humornak: bármilyen erős üzenete van egy műnek, nem fullad bele egyfajta melankóliába. Nekem ilyen szempontból sokat használt Hollandia, ahol szinte protestáns módon le kellett csiszolnom és tisztítanom a gondolataimat. Ugyanakkor a műveid egyfajta gondoltrögzítés eredmény is. Rengeteget rajzolsz, hiperaktív vagy, és helyzettől függően hozol létre alkotásokat. Annak idején, a nyolcvanas évek végén azért kezdtem el installációkat készíteni, mert nagyon tetszett a klasszikus objekt művészet, amiben erőt és tisztaságot éreztem. Ugyanakkor láttam azt is, hogy emberek - sokszor némi siker által - beleragadnak stílusokba, műfajokba, és akkoriban úgy éreztem, az objekt művészet nem egy hurok, amibe beakad a lábam és nem tudom azt onnan kivenni többet, hanem olyasmi, amiből tovább lehet építkezni, így tudom megtartani a nyitottságomat is. Másrészt az objekt művészet a legközvetlenebb alkotói eszköz: két-három tárgyat egymás mellé helyezek, és abból jön már fel az őrület. A dolog azonban megfordult abban az értelemben, hogy nagyon sokat rajzolok, és sokszor rajzban tervezem meg az installációkat, mivel a tárgyak nem állnak rendelkezésre. Ezek a rajzok a legközvetlenebb kifejezőeszközeim, és nem maguk a tárgyak. Az már egy második lépcső, hogy megvalósítom-e őket. Ennek rengeteg nyűgje van. Ügyetlen a kezem, pénz kell hozzá, hely kell hozzá, műterem, stb. Ma ezek nem állnak rendelkezésemre úgy, mint például régebben Franciaországban, ahol rezidensként és vendégtanárként két nagy műtermet is telemelózhattam. Ráadásul az installációművészet egy időben már nagyon teátrálissá vált. Említetted, hogy a hálózatosság ad egyfajta struktúrát a munkáidnak, másrészt arról is beszéltél, hogy mindez a személyiségednek egyfajta lenyomatát is képezheti. A rajzaimat nem kiállításra szántam, mégis többen kérték, hogy mutassam be őket. Tadeusz Kantornak van egy mondása, hogy a festészettel szemben a rajznak van meg az az esélye, hogy nem valamilyen céllal készül: vagyis hogy nem feltétlen mutatkozik rajta az az esztétikai minőség, ami arról árulkodik, hogy láttatni akarod másokkal. A megfelelési kényszer hiánya teret ad a szemlélődésnek. Ugyanakkor nekem fontos valami fajta közvetlenség és eszköztelenség (immedia). A rajzaimhoz épp ezért ügy tudok közelíteni, mint ahogy például képeket találok. Az ember agya gyorsan pörög és a gondolatok gyakran elvesznek, de ezeken a rajzokon megmaradnak. Észrevettem, hogy a rajzok között lehetnek összefüggések, hasonló problémákat érintenek, ezért időnként cellux-szal össze is ragasztottam őket, és így kezdtek terjengeni a papírlapok. Linkek és hálózatok alakultak ki, és azt gyanítom, ha ezeket egymásra helyeznénk, a személyiségemből valami öszszeadódna belőlük. Ez nem volt tudatos, de az biztos, hogy az én világom. Fontos, hogy mindig a legközvetlenebb eszközt használjam a feszültség megragadására. Teljesen mindegy, hogy az rajz vagy objekt. Egy amerikai művész, Matt Mullican még a Rijksakadémián hívta fel a figyelmemet, hogy a falra feltett dolgaim között milyen izgalmas összefüggések vannak. Gerhard Richter is az egyik Dokumentán néhány évtized fotóit rakta ki Atlasz címen. Lehet, hogy egyszer nekem is összeáll ez a sokminden egy atlasszá. Induljunk ki abból, hogy ez már most is egy atlasz, és talán e miatt is emlegetik veled kapcsolatban a rizómát. Mikor tudatosult benned, hogy ez a gondolkodási forma jellemző a munkáidra és a személyiségedre? A rajzaimat látván Philippe Szechter barátom hívta föl a figyelmemet a ‘rhysomia' kifejezésre, amikor kiállítottunk a Francia Intézetben. Ez a kifejezés néhány éve nagyon divatos volt Franciaországban. Egy-két Gilles Deleuze könyvbe én is belekezdtem régebben - nagyon inspirálóak voltak -, de soha nem törekedtem a tudatos alkalmazásására. Maximum ‘vulgár-rhyzomikus’ lennék. Mindenesetre szimpatikus a dolog erős kritikai attitűdje és hogy a pop-stratégiát sem zárja ki. A rizomia, a kilencvenes években divatos fuzzy (homály)logika, a hálózatkutatások, a káoszteóriák nem spórolják meg a radikalitást, tehát nem a radikalizmus lepuhitását hirdetik - aminek a dolog természetéből adódóan élesnek, tisztának kell lennie és nem is arról a fajta U - installáció, Budapest - Tűzoltó utca 1994 sejtelmességről beszélnek, amit hazánkban látni sokszor. Jó példa az előbb említett radikalizmusra Hirschhorn, Matt Mullican, Keith Tyson vagy Ernesto Neto művészete. Engem épp az elmondottak miatt nagyon érdekelnek a szemiotikái láncok. Az amszterdami Trópusi Múzeumban láttam ennek megjelenítésére egy jó megoldást: a sámán, a gnóm, a törpe, a törpe a Disney-féle Hófehérkéből, annak a gombára emlékeztető kalapja, a gomba, ami elkábít, majd a pötytyei, amelyek elvezettek egészen egy piros színű, fehér-pöttyös baseball sapkáig. Nagyon tetszett. A szemiotikái láncoknak ugyanis megvan az a lehetősége, hogy öntudatlan létezésükkel áttörjék a külső és belső hazugságok és manipulációk rendszerét. Amikor tárgyakat morfológiai tulajdonságaik alapján hozom analóg viszonyba, tulajdonképpen ezt a szemiotikái módszert imitálom, és akinek van ideje, az elgondolkozhat, vajon a formain 3
