Klemmné Németh Zsuzsa: Kép. Megjegyzések a művészetről. Szőnyi István - PMMI kiadványai. Kiállítási katalógusok 7. (Szentendre, 2005)
Szőrszálhasogató alapossággal való taglalása annak, hogy egy műben mennyi a festői, szobrászi vagy építészeti elem, hogy Mantegna képein nagy szerepe van a vonalnak, vagy, hogy a szamotrákei Nike szobra nem eléggé szobrászi, nem tömbszerű, mert alkotója lágy és széltől lebegtetett drapériát mert csinálni, mind arra vall, hogy a művészeti író a saját munkásságával szemben szekunder szerepet tulajdonít a művész munkájának s ő akarja felállítani a szabályt, melyhez amannak alkalmazkodni kell. A művészi alkotásnak pedig előfeltétele a teljes és tökéletes szabadság s egyetlen kritériuma a kvalitás. A művész semmi esetre sem azért hozza létre, sokszor vergődve és kínlódva az alkotását, hogy egy bizonyos iskolába vagy stíluskörbe legyen elkönyvelhető. Manet nem azért festett s Masaccio nem azért alkotta meg gondolatébresztő freskóit, vagy Piero della Francesca nem azért költött új színeket, hogy beilleszthetők legyenek egy felállított elmélet esetleg még hiányzó láncszemének a helyére. Azt a remekművet, melyet valahol az Archipelaguson találtak meg, alkotója szintén nem „kortörténeti dokumentumának készítette s bizonyára nem gondolt arra, hogy ha nem illeszthető bele egy utólag felállított rendszerbe, ki van téve annak a veszélynek, hogy esetleg elvetik, mint odanemillő, hasznavehetetlen anyagot. A képzőművészeti írók egynémelyike nem hajlandó elismerni, hogy az alkotó, a művész, vagyis a műtárgy nála primérebb fontosságú. Odáig megy az elméletéhez való ragaszkodásban, hogy azt nem csak az elmúlt korok művészetének a megítélésénél alkalmazza, hanem a mai művészektől is el akarja vitatni a kezdeményezés jogát. Nem egy, egyébként jó esztétikai könyv végén éri az olvasót keserves csalódás, amikor is kiderül, hogy a különben komoly szerző abba a hibába esik, hogy fantáziáját felelőtlenül szabadjára engedve, jóslásokba bocsátkozik a jövő művészetéről is. Ha a képzőművészeti irodalom tovább halad ezen az úton, félő, hogy agyon magyarázzák a művészetet és annyi misztikát visznek az esztétikába, hogy az eddig gyanútlanul, egyszerűen csak műélvezetre vágyó olvasó a végén még elhiszi, hogy ahhoz, hogy az embernek egy műalkotás tessen, valami magasabbrendű, komplikált esztétikai tudás és a műtörténelemben való alapos jártasság elengedhetetlenül szükséges. Pedig mindenki gyönyörködhetik a művészetben, a tanulatlan ember éppen úgy, mint az esztétikus vagy a műtörténész, csak rajta múlik, hogy kellő áhítattal, befogadásra való készséggel lépjen a remekmű elé. * Goya (1746-1828): A bordeaux-i tejeslány, 1827, Madrid, Prado A műtörténelmi munkák a klasszikusokat tárgyaló részt jóformán kivétel nélkül Goyával zárják le, utolsónak őt említik meg, mint azt, aki még megütötte a nagy mesterek mértékét s munkáit még azoké mellé lehet állítani, zárókövéül a nagyszerű, felülmúlhatatlan, soha vissza nem térő, régmúlt koroknak. A könyvek modern művészettel foglalkozó részében rendszerint a franciákat kezdik tárgyalni s közülük Dávidot említik meg legelőbb s utána rövidesen Delacroixt. Goyáról többé nincsen szó, mert őt a klasszikusok névsorába vették fel, pedig Goya Dávidot valamivel még túl is élte. (Louis David 1748-1825, Goya I. Ludentes 1746-1828). Sőt a francia festők egyik legtehetségesebbjének, Delacroixnak (1798-1863) fiatalkori munkáit az öreg Goya Marseilleben még látta és tetszettek is neki. Goyának különben is igen nagy és közvetlen hatása volt a modern francia művészetre, az impressionistákra, ami legjobban és főként Manet munkáin látható. Goyának Delacroixhoz való viszonya is olyan, mint nálunk egy mai festőé Lotzhoz vagy Székely Bertalanhoz. Semmiféle űr sem tátong közöttük, nincsen szakadás, teljes a folyamatosság. A kapcsolódás sima és természetes, nem olyan mesterkélt és mondvacsinált, erőltetett, mint a prerafaelisták viszonya a Rafael előtti festőkhöz. Nincsen semmi alapja annak, hogy így kettészakítják a képzőművészet krónikáját, azt a látszatot keltve, mintha a klasszikusokkal meghalt volna az igazi „grand art”. Nem volt az emberiségnek soha olyan időszaka, mikor a művészek semmit sem produkáltak, s megszakadt volna a műtörténelem fonala. 8
