Klemmné Németh Zsuzsa: Kép. Megjegyzések a művészetről. Szőnyi István - PMMI kiadványai. Kiállítási katalógusok 7. (Szentendre, 2005)
A műtörténelmi munkák, feltehető, hogy nem szándékosan, igen nagy kerékkötőivé válnak a modern művészet elismerésének. A közönségbe azt a hitet rögzítik bele, hogy a műtörténelemben egy bizonyos ponton áthidalhatatlan szakadék keletkezett, s ezt a beállott kvalitáshiány idézte elő. Tehát csak a klasszikus művészet az igazi, csak az lehet jó, ami legalább pár száz éves. Ezért hajlandó a publikum a modern művészetről lekicsinylőén nyilatkozni s eszébe sem jut, hogy a mai mesterek műveihez is illene elfogulatlanul közeledni. Ezt a magatartást elősegíti az, hogy természetesen könnyebb Phidias vagy Tizian műveiért rajongani, mert ma már nem vita tárgya, hogy mindketten igazán nagy művészek voltak, ellenben kockázatos vállalkozás egy mai művész munkájáról megállapítani, hogy az milyen kvalitású. Itt ellentmondásra is kell számítani és nincsen oly hivatalosan elismert tekintély, akire hivatkozni lehetne s akinek az értékítélete védőpajzsul szolgálhatna esetleges támadásokkal szemben. A legnagyobb veszedelem pedig az, hogy önálló ítélet nyilvánításánál kiderül a rátermettség és a művészi kultúráltság — vagy ezeknek a hiánya. Egyszóval a klasszikus művészet kevésbé ingoványos terület. Pedig milyen értékkülönbségek vannak! Ha elmegy az ember egy múzeumba, bizony talál ott az úgynevezett klasszikusok között is sok unalmas és semmitmondó művet. Műtörténelmi szempontból lehet fontos szerepük, de a műélvezőt hidegen hagyják. Egy jó, modern munka jobban felkeltené és erősebben lekötné a figyelmét. Ismerek olyan modern alkotásokat, melyeket csak a legnagyobb klasszikusokkal lehet összehasonlítani s megütik ezeknek mértékét. Cézanne és Manet egyegy műve például igazán felveheti a versenyt bármelyik elismert klasszikus remekművel. Ha egy Raibolini-kép és egy jó Daumier között kellene választanom, gondolkozás nélkül az utóbbi mellett döntenék, mert ez mond valamit számomra, ébren tudja tartani érdeklődésemet, izgat és gyönyörködtet. A Raibolini-kép nem hat semmiféle ingerrel a nézőre, csak tudomásul lehet venni, hogy ilyen képet is festettek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a múzeumokból ki kell irtani az ilyen, Raibolini-féle másodrendű mestereket, sőt a legnagyobb és jóvátehetetlen hibának tartanám, ha a különböző korok különböző ízlésű múzeum igazgatói saját belátásuk szerint csereberélhetnék a műtárgyakat. Az idő úgyis elvégzi a szelekciót s a másodrangú művészek munkáiból csak az marad meg, ami véletlenül elsőrangúnak sikerült. így például Morettonak a bécsi múzeumban lévő „Szent Justicia” című képe. Ebben a képben Moretto felülmúlta önmagát, s olyan művészi magasságot ért el, amely ezt az egy képét örökértékű remekművé teszi. GYŰJTŐ Soha annyi képet nem vásároltak, mint ma. A képzőművészet támogatására soha sem fordítottak akkora összegeket, mint most. A körutakon hatalmas boltoknak roskadásig megrakott kirakatai azt hirdetik, hogy a kép cikk, mégpedig igen keresett, kelendő áru, mellyel érdemes és búsás hasznot hajtó üzlet foglalkozni s óriási rezsit követelő üzlethelyiséget lehet belőle fenntartani. A baj azonban az, hogy a nagyközönség drága pénzen nem a jó művészek kvalitásos képeit veszi meg, hanem a selejtes, vásári árut, amit egyesek a kereskedő megrendelésére szériában készítenek. Ezeknek a kommersz áruknak nincsen semmi műbecse s kereskedelmi értéket is csak addig képviselnek, míg ki nem kerülnek az üzletből. Hiába magyaráznánk azonban a közönségnek, hogy ami neki szívből, igazán tetszik, a különféle vonzó témát ábrázoló „eredeti olajfestmény” nem jó s ezért nem érdemes pénzt adni. Éppen úgy hiába magyaráznánk azt is, hogy ami neki egyáltalán nem tetszik, ami még ellenszenvet is kelt benne, az az igazán szép és komoly műtárgy s azt kellene megszerezni neki, ha valódi, nem csökkenő értéket akar a pénzéért kapni. Sohasem fogja ezt elhinni, mert jobban bízik a saját ízlésében, semhogy egy külső és szerinte tolakodó, felesleges jótanácsra hallgasson. A beleavatkozással legfeljebb azt a kétesértékű eredményt érjük el, hogy megzavarodik és sem a jót sem a rosszat El Greco (1541 к.—1614): Szent Ferenc és Szent János evangélista, Firenze, Uffizi 9
