Klemmné Németh Zsuzsa: Kép. Megjegyzések a művészetről. Szőnyi István - PMMI kiadványai. Kiállítási katalógusok 7. (Szentendre, 2005)
MŰÉLVEZET A műélvezést, a műértést nem lehet sem tanítani, sem megtanulni. A szépség iránti érzék azonban mindnyájunkba bele van oltva és mint lehetőség mindenkiben lappang a műélvezés csírája, de nem mindenkiben fejlődik ki, mert magától csak a legritkább esetben bontakozik ki. Éppen ezért igen fontos, hogy felhívjuk rá a figyelmet. Meg kell próbálnunk felébreszteni a szép utáni vágyat s igényessé nevelni az ízlést. A komoly, jó művészet nem tartozik a nagy tömegek szükségletei közé. A szép utáni vágyat a társadalom szélesebb rétegeiben csak akkor kelthetjük fel, ha meglessük, megtaláljuk azt az alkalmas pillanatot, melyben a lelki berendezettség olyan állapotban van, hogy fogékonyabbá válik a létfenntartásához nem okvetlenül szükséges, a felesleges, a magasabbrendű művészet iránt. A szépérzéket mindenestre akkor kell elkezdeni kifejleszteni, amikor az ember még minden benyomásra a legérzékenyebben reagál, mikor még minden iránt a legfogékonyabb és a legbefogadóképesebb: a gyerekkorban. Azt, ami ebben a korban mély benyomást tesz, semmi sem tudja többé kiirtani, megmarad és kihat az egész életre. Újabb élmények sem tudják teljesen betemetni. Köztudomású, hogy a gyereken egy bizonyos korban kitör a gyűjtési szenvedély. Gyűjt bélyeget, ezüstpapírost, villamosjegyet, árjegyzéket, skatulyát, fényképet, autogrammot, tücsköt-bogarat. Ezt a gyűjtési szenvedélyt használja fel, igen ügyesen, Reiter Ágost barátom polgári iskolai növendékeinél arra, hogy ezek a kis emberpalánták játszva, minden kényszertől menten, a bélyegek árfolyama és a mozicsillagok rangsora helyett, Velasquez és Botticelli, Munkácsy és Szinyei műveinek értékével jöjjenek tisztába. A játék, a szabad vetélkedés lehetőségét kínálja nekik, amikor a műtárgyaknak, a műemlékeknek mindenféle ócska újságból és folyóiratból kivágott reprodukcióját gyűjteti össze velük. Bámulatos eredményeket ér el. Tanítványai a művészeknek nem csak a nevét tanulják meg, nem csak azt, hogy Fra Angelico és Greco is volt a világon, hanem értékítéletük is csodálatos gyorsasággal fejlődik. Kis gyűjteményeiket állandóan bővítik, selejtezik, javítják, csereberélik egymás között a reprodukciókat és eközben kialakul a lapoknak az ábrázolt műtárgy művészi értékétől függő árfolyama. Nagyon jól meg tudják ítélni, hogy egy Giottoért hány Fragonard-t lehet adni. Ezeknek a gyerekeknek felnőtt korukra sokkal magasabb lesz a művészi igénye annál, semhogy megtűrjenek maguk körül vásári célzattal készített, értéktelen műveket. Kvalitásérzékük lesz annyira fejlett, hogy hiába kínálnak majd nekik olcsó pénzen tömegárut, nem fognak kapni rajta. Ha Reiter módszerét hozzá hasonló lelkes tanárok általánosan alkalmazhatnák több nemzedék oktatásánál, annak igen áldásos hatása lenne a közízlésre, a kultúra nívójára és művészeti állapotainkra. Gyors eredményre természetesen nem lehetne számítani. Csak évtizedeken át folytatott komoly, kitartó munkával lenne elérhető a kívánt cél, az, hogy nagy tömegek képesek legyenek a műéivezésre. Ezt nem lehet hivatalos kényszer alkalmazásával, még oly ügyes irányítással, hírveréssel sem elérni. Hiába akarják a közönségre rákényszeríteni a jót: amíg meggyőződésből nem igényli, amíg saját jószántából nem tetszik neki, addig vissza fogja azt utasítani. Attól nem kell tartani, hogy ha a kultúrát szélesebb rétegre terjesztjük ki kevesebb lesz az igazán magas kultúrájú ember. Ellenkezőleg, minél nagyobb azoknak a száma, akik birtokában vannak, annál nagyobb tömege alakulhat ki az elitnek, melynek adottságai folytán igen magas az igénye. MŰÉRTÉS Ahhoz, hogy egy műalkotás tessék, nem szükséges sem műtörténeti tudás, sem technikai jártasság, sem stílusismeret. A műalkotást szeretni kell. Hiába közeledünk hozzá tudományos felkészültséggel, hiába tudjuk, hogy mely évben, milyen technikával, melyik stílusban készült: mindez nem segít közelebb hozzá. Csak szeretette, belülről fakadó, őszinte odaadásra van szükség, olyan elfogulatlanságra, mely nem vesz tekintetbe semmi külső, mellékes körülményt. Ez kell ahhoz, hogy az ember feloldódjon és teljes mértékben tudja értékelni és élvezni a műalkotást. A műértés éppen olyan adottság, mint a művész tehetsége. A művészet intuíció, de azt hiszem az igazi műértés is az. Az a meggyőződésem, hogy a műértő egyenértékű a művésszel. Az alkotó művész és a műértő két, csak megnyilvánulásban eltérő, aktív és passzív válfaja ugyanannak a típusnak. A kettőnek szerencsés időbeli összetalálkozása adja meg a lehetőségét az úgynevezett aranykornak. (Perikies — Phidias, Gyula pápa - Michelangelo.) Sajnos ez az összetalálkozás nem mindig következik be. Az igazi műértő éppen olyan ritka, mint a lángelme. Rembrandt például már nem talált megfelelő, művészetét méltányolni tudó műértőre. Bizonyítja ezt az „Éjjeli őrjárat” című képének az esete. Kevés szebb és jobb képet festettek, de ez a 6
