Novák László Ferenc: Fejfa monográfia - Az Arany János Múzeum közleményei 16. (Nagykőrös, 2005)
I. Összegezés
koporsót ünneplőbe öltözött legények és koszorúsleánynak öltözött hajadonok vitték, a koporsó mellett pedig díszes zászlókat hordoztak a leányok. Ezek a zászlók a templomi, s más zászlóktól különbözve nem egységes - arra szolgáló - anyagból készültek, hanem személyes holmikból. A temetést megelőzően vászon lepedőkre tűzdelték fel színes szőttes kendőket, amelyeket a leányok féltve őriztek és gyűjtöttek a kelengyés ládájukban, a jövendő házasságuk hozományaként. Valóságos áldozati jellege volt a színes zászlóknak, amelyeket a temetés után szétszedtek, s ki-ki haza vitte a kendőket (pl. az abaűji Pusztafalun, a kalotaszegi Kalotaszentkirályon, Nyárszón, a tolnai Tevelen). A temetési menet élén visznek egy egyszerűbb színes zászlót is, amely a „halotté”, nem viszik vissza, hanem a temetés végén a fejfa csúcsába állítják - miként a kopjás zászló csökevényét Korondon -, vagy - mint napjainkban is megfigyelhető, például a kalotaszegi Sztánán - a gombfára szegezik fel, s válik idővel enyészet martalékává (időnként egyes helyeken „megújították” a zászlót). Kalotaszegen „háromágat” is készítettek fenyő gallyakból, amelyet színes szalagokkal díszítettek fel. Ez is - mint Nógrád megye déli részén Diósjenőn, valamint Szokolyán - kultikus áldozati szimbólum (melynek népi elnevezése tebe, teve), a lakodalom egyik fontos kelléke, és vitele, esti hordozása a leányos háztól a vőlegény házához, annak fontos mozzanata. Ez a „halott lakodalmaként” megjelent a temetkezési szokásban is. A „háromágat” a temetési menet elején viszik, majd a temetés végén a díszes faragású gombfa csúcsába illesztik. Ez a fejfa csúcsán lévő életszimbólum rokonságot mutat a zászlós kopjának a fejfába, illetve a „kopja tartójába” történő illesztésével is. A fejfa tehát nem harci fegyver, a lándzsa, kopja fejleménye, nem abból származik eredete. Viszonylag kései jelenség a fejfa, melynek történetisége a XVII. század végéig nyomozható. П. József 1781-ben kibocsátott vallási türelmi rendeletét követően vált általánosan sírj éllé a fej fa, „főtől való való fa”, „fejéhez való fa”, „gombosfa”, „gombfa” a protestáns - elsődlegesen is református - temetőkben, amely virágkorát az 1848/49-es szabadságmozgalom elbukása után bekövetkező osztrák (Habsburg) nemzeti elnyomás végét jelentő 1867-es Kiegyezést követő nemzeti önazonosság megerősödésével is együttjáró, s azt erőteljesen kifejező népi díszítőművészet áramlatában élte a XIX. század utolsó harmadában, a századforduló idején. Ez a fejfa azonban díszítettségében, formakincsében magában hordozza azokat az archaikumokat is, amelyek a magyarság évezredes kultúrájában reliktumként, survival jelenségként éltek tovább és maradtak fenn. A vitézi és nem vitézi, kisnemesi, módos cívis, honorácior temetkezések során különös szerepet töltött be az epitáfíum, a sírfelirat. Díszes, nemesfémmel bevont fatáblákra, egyszerű fatáblákra, kőlapokra vésték fel az elhunyt érdemeit méltató szövegeket életrajzi adatokkal kiegészítve, és helyezték el azt a síron. Ezek a sírfeliratok nem csak a főrangúak esetében voltak meg, amelyeket rendszerint a templomok falára erősítettek fel díszes harci eszközök (aranyos lobogó, díszes kopja) társaságában, hanem az alacsonyabb rangúaknái is. A református Nagykőrösön a XVII. század közepéről származó történeti adatok szerint a lelkész, prédikátor sírját „fával rótták fel”, azaz olyan síremléket állítottak a sírra, amely az epitáfíum funkcióját töltötte be. Fejfát még nem említenek a történeti források a XVII. században. Nagykőrösön bukkan fel először a „fejéhez való fa” sírj el név 1739-ben, majd ezt követően rendre már említés történik róla nemcsak Nagykőrösön, hanem a szomszédos Kecskeméten és Cegléden is, és másutt. Ismeretes Nagykőrösről 1771-ben, hogy a mezőváros tekintélyes nótáriusának sírját epitáfiumnak építettek - amely valóságos sírkertnek tekinthető, melynek ajtajára sarokvasat is készítettek -, és a sírhantra „epitaphiumot” és „fejéhez való fát” állítottak. Az „epitáfiumra” szöveget metszettek, a „fejéhez való fát” pedig díszesre faragták és le is festették. A sírjelölő funkciót együttesen és külön-külön, az epitáfíum és a fejfa töltötte be. Későbbiek során az epitáfíum, mint önálló sírjel eltűnt a sírról, a gombosfa egyedül töltötte be a sírjelölés rendeltetését. A fejfa viszont alkalmas arra, hogy törzsére véssenek nevet és rövid szöveget, s ílymódon a fejfa egységesen tölthette be a sírjelölés funkcióját, 155
