Novák László Ferenc (szerk.): Gazdálkodás az Alföldön. Földművelés - Az Arany János Múzeum közleményei 9. (Nagykőrös, 2002)
Határhasználat - Hoffmann Tamás: A tanyák
urak, illetve a társult parasztok juhnyájai minden talpalatnyi földön lelegelték a füvet a már elnéptelenedett falvak határában vagy a településektől távoli, még fel nem szántott legelőkön. Ez volt jellemző az ibériai Mesta működésére is. Az Alpokban és a norvég hegyekben, a Pireneusokban, a Kárpátokban a parasztok tanyái vagy falvai a hegyek alján vagy a völgyekben épültek, de a mintegy 800-1400 méteres magasságban, a fa- és a hóhatár között húzódó legelőket mindenütt hasznosították, tehenészeteket, juhtartó szállásokat létesítettek és tej gazdálkodásra rendezkedtek be. Meglehet, hogy a kétlakiaknak több mint háromezer év óta kettős életet kellett élniük, mert ökoszisztémájuk csak ezt tette lehetővé számukra. De a kezdetekről alig tudunk valamit. Amikor a középkori iratokban olvashatók révén már több információhoz jutunk, az a kép rajzolódik ki előttünk, hogy a Közép-európai Alpokban először ilyen melléküzemeket földesúri majorok kiegészítéseként létesítenek, ez az ezredforduló táján már biztosan bekövetkezett, majd a középkor végén követték a gazdaságalapító polgárok az úri példát. Végül, az újkorban a tehetős parasztok is felcsatlakoztak hozzájuk. Ebben az övezetben ma is üzemeltetik a magashegyi szállásokon a tehenészeteket. Ezeknek a kétlaki embereknek az életkörülményei sok tekintetben hasonlítanak egymáshoz. Mígnem a tanyákon és a falvakban tartós jelenlétre rendezkednek be, a távoli szállásokon az ideiglenesség nyomja rá bélyegét mindenre. Bár a nomád szállásokon vannak építményeik is, de ezeknek többsége hevenyészett. A sztyeppén jurtákat állítottak fel, a ligetes sztyeppén veremházakat és kunyhókat építettek, a kontinentális erdőövben és a tűlevelű zónában gerendaépületek tákoltak össze. A vándorjuhászok felszereléséhez hozzátartozott a kétkerekű taliga, melyben szerszámaikat és ruháikat tartották. A külterületen olyan életkörülményeket alakítottak ki mindenfelé, melyek révén - akarva-akaratlan - tartósítottak egy korábbi kulturális állapotot. A juhászok (Közép- és Nyugat-Európában) rendszerint bérelt területeken legeltettek, amelyek a gazdasági krízisek nyomán váltak legelőkké, elnéptelenedett falvak határaiban, nagybirtokosok felszámolt majorsági földjein stb. A legtöbb juhász azonban ott talált legelőre, ahol a gazdálkodók közösségének hasznosítatlan parlagjaik voltak, s ezeket legeltették marháikkal a szállások tulajdonosai is. A kétlakiak szállásait tulajdonlási szabályaik tették lehetővé. Egyfelől tehát létezett egy olyan település, ahol laktak és fenntartották a „vegyes gazdaság” ágazatait, másfelől volt olyan tartalékföldjük, amelyet csak legelőként és rajta épített szállások tulajdonosaiként állott módjukban hasznosítani. Teljesen mindegy, hogy a település, ahol laktak, szórvány volt-e vagy falu. A rendszer azért funkcionált, mert egyrészt a legeltető állattartásnak hatalmas területekre van szüksége, másrészt az állatvagyon a legkisebb emberi munkaráfordítással gyarapodik. A kétlakiság azonban megosztotta a gazdálkodó családokat, olyan munkaerőgazdálkodást érvényesített, amely tartósnak bizonyult, a munkamegosztás egyszer s mindenkorra az állatokhoz kötötte a család egy részét, s hozzájuk csatlakoztatta azokat a szegény rétegekből származókat, akik - jobb híján - vállalták a pusztai életet, osztozván kenyéradóikkal sorsukban. Éltek az isten szabad ege alatt, távol a családtól, 136
