Novák László Ferenc (szerk.): Gazdálkodás az Alföldön. Földművelés - Az Arany János Múzeum közleményei 9. (Nagykőrös, 2002)

Határhasználat - Vadász István: A táj átalakulása és a mezőgazdasági termelés szerkezeti változásai a XIX. század végén és a XX. században az Alföldön

Az árvízjárta határ legmélyebb fekvésű, állandóan vízzel borított alacsony fekvésű területeit a Bodajcs, a Herep, a Szilágy-ér és a Töviskes-ér, a Völgyes-ér, a Kótaér, a Patkós-ér, a Békás-ér, a Nagy-Morotva és a hozzájuk kapcsolódó laposok, fenekek egybefüggő vízrendszere alkotta, melyeket erek, fokok kapcsoltak a Holt-Tiszához, illetve az élő Tiszához.

Ebből a halászattal, vadászattal, gyűjtögetéssel, nádvágással hasznosítható alacsony ártéri síkságból hátszerű (Nagy-hátnak nevezett Felső-rét, Baromállás, Pecsér-hát, Rókás-hát, Tetemes-hát) vagy szigetszerű (Nagy-sziget, Kis-Sziget) részek emelkedtek ki. A magasabb, időszakosan vízzel borított ártéri síkság alacsonyabb fekvésű helyein mocsárrétet, a magasabb fekvésű részein gyeprétet feltételezhetünk. Ezek rétként, legelőként hasznosítható területek, melyet a Holt-Tisza menti háton, illetve a Völgyes-ér közében ártéri ligeterdő, illetve ahhoz kapcsolódóan az ármentes térszínen tatárjuharos tölgyerdő borított, melynek bizonyos részein a vadkörtefák (Körtvélyes), tisztásain pedig sziki ürmös foltok terültek el (Ürmöshát a Tölgyerdő és a Körtvélyes szomszédságában). A falu lakói számára a morotvák, fenekek halászata is biztosított megélhetést, ám a kiterjedt fertő- és-mocsár-jellegű területek miatt a szántó, a rét és a legelő a XVIII. század végére, a XIX. század elejére egyre inkább szűknek bizonyult.

Az ármentesítést követően a határhasználat alakulására nyilvánvalóan a felszíni formák és a talajviszonyok is hatottak. Az egykori alacsonyszintű ártéri síkság árvízjárta területeit (Alsórét, Ordító, Nagy-Morotva környéke, illetve Saruka, Felsőrét, Teleki rét) réti öntéstalajok, a magasabb fekvésű hajdani árvízjárta vagy árvízzel majdnem elborított hátakat, szigeteket (Tetemeshát, Pecsér, Gyékényes, a hajdani Nagyállás, Nagy- és Kis-sziget, Páskom) réti talajok borítják.

A réti talajok a hajdani láptalajokból jöttek létre a vízrendezés után, leggyakrabban agyagon vagy agyagos vályogon. Humusztartalmuk jelentős, tápanyagkészletük megfelelő, éppen ezért ezen talajok termőképessége a túlságosan nedves esztendők kivételével igen jó.

A réti talaj a Gyékényes és a Pecsér térségében szolonyeces jellegű, vagyis itt a réti talaj elszikesedő változata fordul elő.

Az egykori ármentes szint területének nagy részét sztyeppesedé réti szolonyec talajok alkotják. Ezen talajok mindig a réti talajok szintje fölött helyezkednek el, kialakulásuk azt is jelzi, hogy az ármentesítés hatására süllyedő talajvízszint következtében a sók kilúgozódása erősödik.

Ez a talajtípus a legmagasabb térszínt, a löszös homokot, homokos löszt (Nagytag, Kendertag, Szöghatár-dűlő, Földvár-dűlő, Külső-Ohat buckás felszíne) fedő réti jellegű csemozjomok és a mészlepedékes csemozjomok felé mutat átmenetet. Ilyen talajok a buckás területeken fordulnak elő. A legmagasabb részek körüli homokablakok környékén a humuszos homoktalajok a jellemzőek.

Külön szólnunk kell még az egykori ármentes térszín legmélyebb felszínét fedő réti szolonyecről, amely részben a buckás felszín közé ékelődő egykori legelőket (Csattag-fertő széle), illetve a valamikori ohati puszta hajdani legelőit borítja. Nem véletlen tehát, hogy ezeken a területeken a legmagasabb a rét-legelő aránya.

155