Hann Ferenc (szerk.): Kósza Sípos László 1943 - 1989. Szentendrei Képtár 1997. április (Szentendre, 1997)
Művészete itt Hannoverben úgy hat, mint valami üzenet délről, a melegebb égtájakról, ahol a köböl rakott kerítések közötti udvaron bódító színű virágok nyílnak, s a házak sárgára vakolt homlokzata világítóan izzik a forró napsütésben. A magasban pléhkrisztusok sziluettje rajzolódik ki, tornyok hagymaalakú süvege vet árnyékot, és a csendesen álldogáló, talán harangszóra várakozó lányok hajára - mint valami délibáb - rávetül az utcasor kapualjainak ablakainak ritmikus tagozódása. Kósza Sípos a Német Szövetségi Köztársaságban is szentendrei festő maradt, de természetesen a szónak nem valami kisszerű, lokálpatrióta értelmében, hanem annak a hagyománynak a jegyében, amely Szentendre legjobb művészeinél, Vajda Lajosnál, Korniss Dezsőnél, Bálint Endrénél az európai modern művészettel való szerves kapcsolatot jelentette. Mint ők, Kósza Sípos is szabadon kezeli a látvány egyes elemeit, új rendbe rakja őket, s nem a tapasztalat, hanem a költői igazság mértéke szerint csoportosít házakat, ablakíveket, arcokat vagy virágszirmokat egymás mellé, vagy egymásravetülve. Művei néha nonfiguratív festménynek hatnak, s csak hosszabb szemlélődés után olvashatók le róluk a konkrét valóság emlékképei. Emlék- vagy álomvilág ez, de azzal az intenzív erővel, amely az ébrenlét sajátja. A színek lila, mélyzöld és kék árnyalatai, a világító hatású sárgák egy percre elhomályosítják a valóságot, a körenyzet megszokott képét, és e perc az, amiért tulajdonképpen élni érdemes - így érzi ezt a művész, és így éli át a néző is a kiállítás képei között járva. Kósza Sípos már Magyarországon is a pasztelltechnika egyik legjobb ismerőjének bizonyult, - a színes kréta omló, laza festékanyaga nagyon megfelelt az ő szenvedélyes, de mégis lágy képeinek. Most ezt a pasztell-hatást olajfestékkel is ki tudja fejezni, az ecsetvonások a formák körvonalait lágyan, a felület fölött maradva, csaknem azon "elcsúszva" követik, s a formák, a szomszédos színek között mintha levegő maradna, - és itt érezzük egy percre, hogy a dolgok rendje mögül valami elősejlik, valami, amit sem látni, sem rajzolni nem lehet, ami inkább úgy jelentkezik, mintha szél fújna, ismerős illatú szél, de megfoghatatlan. PERNECZKY GÉZA Kompozíció I., 1975., papír, tus Kavicsok, 1977., papír, tus
