Hann Ferenc (szerk.): Rajzok. Deim Pál, Gavrilovits Sándor, Velekei József Lajos kiállítása a Szentendrei Képtárban 1994. május 1 - június 29. (Szentendre, 1994)

Arajz különleges helyet foglal el a művészet történetében. Használja a festő, a szobrász, többnyire, mint a művészi ötlet lejegyzését, majd annak fokozatos fejlesztését, egészen addig, amíg már nyugodt szívvel nyúlhat az ecsethez, a vésőhöz, vagy a mintázófához. A rézkarcoló már másként nyúl a ceruzához, a tushoz. Az ő rajza és a kész műalkotás között már csak a technikai mozzanat van jelen, az ő rajza szinte már azonos magával a művel.

Kevés művész mondhatja, hogy fő műfaja a rajz, s mégis a festő Barcsay, a szobrász Borsos Miklós rajzai aligha nevezhetőek csekélyebb értékűeknek, mint a táblaképeik, vagy plasztikáik.

Ezen a kiállításon három művész mutatja be rajzait, a Kossuth-díjas mester DEIM Pál, s két fiatalabb pályatárs, GAVRILOVITS Sándor és VELEKEI József Lajos.

DEIM a festészet mellett grafikát is tanult a főiskolán, s igen jelentős plasztikai munkássága is, akár kisplasztikáira, akár olyan monumentumára gondolunk, mint a Győrben látható Golgota.

VELEKEI művészetében a grafika van jelen a legerősebben, festményeit ritkán állítja ki, szobrai révén lett általánosan ismert, melyek közül kettő is köztéren áll. (Világfa, Gödöllő és Corpus, Veszprém).

GAVRILOVITS az indulás éveiben lírai konstruktív festőnek mutatkozott, majd pointilista hatást keltő táblaképekkel jelentkezett. A francia divizionista festők festékpöttyei helyett GAVRILOVITS azonban papírkorongokból, kivágott háromszögekből építi a kompozíciót. így ezek a művek valójában impresszionisztikus hatást mutató konstruktív alkotások.

A három művész egészen másképpen viszonyul a rajzhoz. Ez természetes is, hiszen ha közlendőjük nem is áll távol egymástól,

a három oeuvre igen nagy eltéréseket mutat, s a rajz szerepe (segédeszköz, vagy önálló kifejezési mód) is más és más.

A naturális előadásmódhoz GAVRILOVITS Sándor áll a legközelebb. Legújabb rajzain a magyar mondavilág, a magyar őstörténet „jelenetei" bukkannak fel (Emese álma), vagy az ősfolklór szimbolikus jelei (Életkapu sorozat), s nem ritkák az ideologikus témák sem, melyek az egészen konkrét hommage-jellegű lapoktól (Tisztelgés A. J. emléke előtt) a moralizáló, erkölcsi kérdéseket felvető művekig (Csak születünk) terjednek. Az előadásmód is meglehetősen széles spektrumot fog be. Láthatunk egészen aprólékosan, mondhatjuk: naturalisztikusan megrajzolt valóságszeleteket (A nászát ülő Turulmadár feje, tollazata), finoman megrajzolt fa-erezeteket (Kapu), de szimbolikus jelentésű bábszerű, meghasadt magra emlékeztető formákat is, melyek például DEIM művészetéből ismerősnek tűnnek. Ami feltűnő: GAVRILOVITS rajzain ritka a közvetlen élmény. Az invenció forrása irodalmias, közlendője elvi, magatartásbeli, morális természetű.

Más a helyzet VELEKEI József Lajosnál. Rajzai egy magma-szerű középpontból indulnak, módszere a motívum fejlesztése. Egyes képrészletei hatásukban nem állnak messze Vajda Lajos megrázó, késői szénrajzaitól. VELEKEI egyféle magánmitológiát teremtett. Nagy összefüggéseket keres, a genezis, a teremtés érdekli. Művészetében összemosódik a természeti és az emberi lét. A hangsúly az előbbin van. Figurát nem nagyon használ, s ha mégis, akkor az emberi alak utalásszerű, esetleg egy antropomorf organikus forma, általában egy megcsavart, megtekeredett ártéri fa, mely