Hann Ferenc (szerk.): Rajzok. Deim Pál, Gavrilovits Sándor, Velekei József Lajos kiállítása a Szentendrei Képtárban 1994. május 1 - június 29. (Szentendre, 1994)

inkább csak jelzi az emberi alakot. Filozófiájának lényege a következő: Magyarország egy ártér, ahol az élet nehéz és kiszolgáltatott. A vad és nehéz körülmények között mégis életképes a vegetáció, az áradás jön és elvonul. Az ártéri fa számára szebb (és artisztikusabb), mint a gáton túli világ (számára idegen) sudár fenyői.

VELEKEI terepe tehát egy furcsa, zárt sziget, ahol a születés és pusztulás folyamatai a természet befolyásolhatatlan törvényei szerint váltakoznak.

A művészre a nagy mücsoportok jellemzőek, egy-egy téma lehetőség szerinti teljes kibontása (Teremtés l-XV., Tavaszünnep l-V.).

Újra csak más oeuvre DEIM Pálé. DEIM a 60-as évek végén egy macedóniai kolostorban (ahol müvésztelepen dolgozott) fedezi fel magának azt a bábuszerű figurát, mely módosulva és alakulva az életmű állandó szereplője lesz. Ez a baba, bábu, élő baluszterfigura az emberi lét minden helyzetében előfordul: szenved, örül, történik vele jó és rossz, lehet fenséges és gyarló, közönséges és emelkedett. Szárnyal és elbotlik, képviselheti Jézust és Máriát, de egészen profán emberi sorsokat is hordozhat.

Az utóbbi periódusban DEIM érdeklődése a nemzés, az emberi élet folyamatossága, a szaporodás biológiája felé fordult. Figurái itt is rendkívül sokféle (olykor végletes) magatartásformákat képviselnek. A szerelem, a szeretkezés az egyszerű nemi aktus mechanizmusa nemigen különbözik egymástól, azonban mégsem szinonimákról van szó, hiszen az aktus lehet szent és magasrendű, de lehet profán, alacsonyrendű is. DEIM e két szélső érték közötti mezőn sétál, s „viselkedteti" figuráit.

DEIM bábuja az életmű ismerője számára kezd olyan lenni, mint egy régi ismerős. Mivel mindig ugyanaz (és mégis mindig más), képes személyes jegyeket felvenni. Ha az ország legkülönfélébb gyűjteményeiben, vagy kiállítótermek falán látjuk, majdnem azt mondjuk „Jé, ez Ő! Már megint itt van! Most éppen mi történik vele?" Különös, hogy egy elvont, lényegében erősen absztrahált, arctalan kéz nélküli figura ennyire „Valakivé", személyes ismerőssé válhat.

DEIM rajzai ritkán támaszkodnak csupán a vonalra. Gyakran használ lavírozott tust és diófapácot, ezáltal a rajz a festészet felé mozdul el. DEIM bábui a műfajok határmezsgyéin is gyakorta átszökkennek. Ha plasztikusak óhajtanak lenni, kilépnek a térbe, ha dekoratív vágyaik vannak, a táblakép keretein belül tartózkodnak, s rajzzá válnak intim, bensőséges helyzetekben.

A három művész közös tárlata a rajz lehetőségeinek sokféleségéről szól. A három különböző művészi attitűd megjelenése a Szentendrei Képtár termeiben választási lehetőséget is kínál a szemlélőnek, módot ad a töprengésre és a műélvezetre egyaránt.

HANN FERENC