Hann Ferenc (szerk.): Bánovszky Miklós festőművész 99 éves. Bánovszky Miklós festőművész kiállítása a szentendrei Műhely Galériában 1994. május 1 - 8 (Szentendre, 1994)

дJL JL.kik ismerik és szeretik, az egyébként nehezen definiálható szentendrei művészetet és az elmúlt húsz esztendó'ben látogatták a szentendrei kiállítótermek jelesebb tárlatait, szinte mindig találkozhattak egy idős úrral, aki egy hamisítatían népviseletbe öltözött asszony társaságában jelent meg. Autója nem lévén, hetven, nyolcvan, kilencven évesen gyalogszerrel és HEV-vel tette meg útját Szentendrére, éppúgy mint a harmincas években, ha választott városa hívó szavát hallotta.

Bánovszky Miklós mint szemlélő ott volt azokon az eseményeken, melyek majd a következő évtizedekben kapják meg művészettörténeti hangsúlyaikat, ott volt amikor a Vajda Stúdió tagjai először állíthattak ki a Szentendrei Képtárban, ott volt Vaszkó Erzsébet számunkra oly fontos retrospektív kiállításán, és része lehetett abban az örömben, hogy 1985-ben rendezett gyűjteményes kiállításán Barcsay Jenőtől a legfiatalabb nemzedékig szinte minden pályatársa jelen volt.

Bánovszky Miklós egy rendkivűl következetes életművet mondhat magáénak. Valójában mindvégig hű maradt a korai nagybányai hagyományokhoz, a Réti-féle festői ideálhoz, azokhoz a célkitűzésekhez, melyeket a Szentendrei Festők Társasága magának kijelölt: „Mi az egyesületünk keretében kifejezésre kívánunk juttatni egy nemzeti magyar művészetet, nemzeti piktúrát... Ezen törekvésünk érvényesítését csak önálló egyesületben látjuk biztosítottnak, minthogy a már fennálló és működő társaságok a mi törekvéseinknek nem felelnek meg.” (1928)

Bánovszky már 1926-ban Szentendrén fest, többnyire táj- és városképeket. Ez a műcsoport az oeuvre egyik legerőteljesebb ágát adja. Stílusát tekintve a korabeli kritika a „dekoratív naturalizmus” meghatározást használja. E körvonalazást mai szemmel is elfogadhatónak találjuk, Mucsi András a művész legkitűnőbb ismerője is használja az 1985-ben írott katalógus előszavában.

A másik igen jelentős műegyüttest a portrék képviselik. A művész már a huszas évek elején fest arcképeket. A megrendelők között miniszterek, gyárosok, a nagypolgárság és a középosztály ismert vagy kevésbé ismert alakjai.

1977-ben festi meg Szentendre köztiszteletnek és közszeretetnek örvendő szellemi „mindenese”, dr. Mailáth Imre portréját.

Ezek a portrék olyanok, mint a megrendelésre készülő arcmások általában. Biztos festői tudás, kitűnő karakterérzék és természetesen finom idealizálás jellemzi őket. Epizódnak - még ha igen fontos epizódnak is - tekinthetjük a harmincas években készült, az akkoriban sokakat megérintő neoklasszicista irányhoz igazodó művek sorát.

Bánovszky azonban valójában soha nem kapcsolódott a Római Iskolához, noha szentendrei pályatársai közül többen is ezt tették. Alapjában véve itt is megmaradt a naturalisztikus alapokon. E periódus két főműve a Női portré Vogue-divatlappal, s a Barcsayt és Paizs Goebelt ábrázoló kettős portré. Mindkét műhöz kapcsolódik egy-egy különleges mozzanat.

1993 őszén a mester szentendrei műtermében láttuk az ismereden helyen lévő női arckép egy friss, befejezetlen változatát. A Ferenczy Múzeum fotóarchívumában pedig a kettős portré egy mindmáig lappangó variánsára bukkanhatunk. Jól láthatjuk, hogy ez a változat az ismert kettős portré előzménye, vázlatossága, rajzossága erre utal, mégis rendkivűl fontos opus, hiszen betekintést enged a festő műhelyébe, s megerősít bennünket abbéli szándékunkban, hogy Bánovszky portrésorát elválasszuk a Barcsay és