Hann Ferenc (szerk.): Bánovszky Miklós festőművész 99 éves. Bánovszky Miklós festőművész kiállítása a szentendrei Műhely Galériában 1994. május 1 - 8 (Szentendre, 1994)
Paizs Goebelt ábrázoló műtől. A művész ugyanis más festőkről is készített arcképet, többek között Perlrott Csaba Vilmosról és Tornyai Jánosról. Ezek az ábrázolások azonban alig, vagy egyáltalán nem különböznek a bankárokról, köztisztviselőkről festett portréktól. A kettős portré mindkét változatában azonban Bánovszky elsősorban a lélekkel, a belső lényeg megmutatásával törődik. Az első változatban nagyobb a kontraszt Barcsay puritán, komoly emberi karaktere, s az örökké mókázó, hevesen gesztikuláló Goebel légies figurája között. Ott Paizs Goebel alakja gótikus S-formában hajlik, a bal kéz ujjai rendkivűl finoman, kifejezően festettek. A háttér megtörik, egy függőleges pillér elválasztja a kompozícióban összefonott két figurát, hangsúlyozva a két pályakép közötti igen jelentős különbséget (ezt erősíti a háttérben jól kivehető két festmény, Barcsay Munkáslánya, s Paizs Goebel Dombos tája). A szenzibilis, kicsit euforisztikus alkatú Goebel öleli át a zártabb, szigorúbb alkatú Barcsayt. Lám, milyen plasztikusan jelenik meg a műben a különbözőség és az együvé tartozás. Itt, ennél a műnél jut el Bánovszky a bonyolult, pszichológizáló portré olyan mélységeiig, ahová eljutni, csak keveseknek sikerült. A harmonikus, megnyugtató kompozíció legfőbb értéke nem a biztos mesterségbeli tudás, mely a művész esetében magától értetődik, hanem a gazdag jellemrajz, az ellentétek és vonzások okos egységbefoglalása. Kevés olyan pályaképet ismerünk, mely ennyire konzekvens volna, mint Bánovszky Miklósé. Csaknem kilencven év telt el azóta, hogy a 10-12 éves gyermek Besztercebányán ellesve a szabadban dolgozó Skuteczky Döme festői módszerét, magafabrikálta festőállványon elkezdett szabadban festeni a felvidéki bányaváros utcáin, terein. Csaknem egy évszázadot ölel át pályája. Nagy idők tanúja. Érdekes és tanulságos naplószerű önéletírása sajtó alatt áll. Festői életműve a művészt, írása a napi gondokkal küzdő embert mutatja meg a műbarátnak és a művészkollégáknak egyaránt. Bánovszky Miklós 99 éves. Köszöntjük őt tisztelői, barátai, művésztársai nevében. Harm Ferenc ■D iejenigen, die die übrigens schwer zu definierende Kunst von Szentendre kennen und lieben und in den vergangenen zwanzig Jahren die bedeutenderen Ausstellungen der Galerien von Szentendre besuchten, konnten fast immer einen alten Herrn sehen, der in der Gesellschaft einer in einer unverfälschlichen Volkstracht gekleideten Frau erschien. Aus Mangel an einem eigenen Auto unternahm er ebenso siebzig-, achtzig-, neunzigjährig zu Fuß und mit der Vorortbahn den Weg nach Szentendre, wie in den dreißiger Jahren, wenn er die rufende Stimme seiner auserwählten Stadt hörte. Miklós Bánovszky nahm als Betrachter an jenen Ereignissen teil, die in den folgenden Jahrzehnten die Betonung der Kunstgeschichte erhielten. Er war anwesend, als die Mitglieder des Vajda Studios erstmals in der Gemäldegalerie von Szentendre ausstellen konnten, er nahm teil an der für uns so wichtigen retrospektiven Ausstellung von Erzsébet Vaszkó und nahm auch teil an der Freude, als an der 1985 arrangierten Ausstellung, die sein Lebenswerk umfaßte, von Jenő Barcsay bis zur jüngsten Generation fast alle Kollegen anwesend waren. Miklós Bánovszky kann ein außergewöhnlich konsequentes Lebenswerk als sein Eigen nennen. Tatsächlich blieb er den frühen Traditionen von Nagybánya, den Idealen des Malers Réti und den Zielsetzungen treu, die sich die Gesellschaft der Maler von Szentendre gesteckt hatte: „Wir möchten im Rahmen unseres Vereins eine nationale ungarische Kunst, eine nationale Piktur zum
