Hann Ferenc (szerk.): Tőrös Gábor szobrászművész, Nagybánya kiállítása. Szentendre, Művésztelepi Galéria, 1990. június 8 - július 22. (Budapest, 1990)
Kolozsvári testvérek, Márton és György meglepő ajándéka, a gótika Európájába belopott korareneszánsz fuvallat, amely a Szent György-szoborból árad - a 20. század erdélyi magyar szobrászat „csodájában” születik újjá, nyer magyarázatot és igazolást. Mert kétségtelen, hogy századunk erdélyi művészetének éppen a szobrászi formaalakítás páratlanul magasszintű és sokrétű kultúrája kölcsönzi a többi, hasonlóan kicsi, sőt tágasabb európai nemzeti szobrászi kultúráktól megkülönböztető rangját. E legdrágább (mert leginkább megrendelés-, funkció- és anyagigényes) művészeti ág, a szobrászat számára az évszázadokon át becsülettel teljesített végvár-védelem, gyepű-kötelezettség körülményei között nem adatott meg az önálló kibontakozás lehetősége. Viszont a lappangó alkotóenergiák különös intenzitására vall, hogy az 1918 után, a román államiság keretében megálmodott új-erdélyiség, a transzilván gondolat és lélek elméletének a testet öltéseként fokonként létre jön a szükséges adottságok és vonzatok, a plasztikus gondolkodást serkentő földrajzi jellegek (a domborzati, tektonikai változatosság, formaszépségek ihletése), az alapvető szobrászi nyersanyagok (kő, fa, agyag, fém) páratlanul gazdag sokfélesége, az ezzel kapcsolatosan évszázadokon át felhalmozódó anyagtisztelet, az erdélyi ember zárkózott, szűkszavú természete, ezen belül mégis, örökké kiegyensúlyozottságra, csöndes derűre hajló kedélyvilága s az utóbbi évtizedek gerincroppantó teherpróbái, a szellemifizikai-etnikai élet-halálküzdelem Európájában ez idő tájt ismeretlen élménye - tehát létrejön mindeme tényező együttállása, s e vészterhes csillagzat alatt megszületik, „felgyűrődik” a modem erdélyi magyar szobrászat vonulatrendszere. Tőrös Gábor annak a fémszobrászati vonulatnak a stílusmeghatározó egyénisége, amely a két világháború közötti korszakban a temesvári Gallasz Nándor expresszionista kisplasztikájával kezdődik, majd az ötvenes évek végén, Balogh Péter munkásságában közvetlenül az európai avantgárd második hullámához kapcsolódik. The surprising present of the Kolozsvári brothers, Márton and György - the touch of the early Renaissance smuggled into Gothic Europe - is revived, explained and verified in 20th century Hungarian sculpture from Transylvania. The distinction of 20th century Transylvanian art among the other sculptural cultures of smaller and bigger European nations is undoubtedly due to the especially high level and the versatility of sculptural formation. To this (by its demand of commissions, function and material) most expensive form of art, sculpture, no chance of individual prosperity was given in the circumstances of having to defend national identity as a frontier fortress. A peculiar intensity of latent creative energies is proved, however, by the fact that after 1918, under the Romanian state, as a realization of the dreamed Neo-Transylvanianism, a theory merging spirit and thought, there has come a constellation of the necessary potentials and attractions - geographical characteristics inspiring plasticity (geographical, tectonic versatility as an inspiration for formal beauty), the multitude of raw materials for sculpture (stone, wood, clay and metal); the respect for the material accumulated through past centuries; the reserved, taciturn nature of Transylvanians, their effort to establish equilibrium in the spirit of serenity and the unparallelled contemporary experience of the immense pressure of the last decades: a matter of life and death in spiritual, physical and ethnic sense - and under this sinister constellation the range of modem Hungarian sculpture from Transylvania was bom, or rather, “folded”. Gábor Tőrös is a personality determining the stylistic trend of metal sculpture which started between the two World Wars with the Expressionist small sculpture of Nándor Gallasz of Temesvár and in the late 50s came to be connected with the second wave of the Avantgarde through the oeuvre of Péter Balogh. From the beginning Tőrös has been seeking for his “Ur-Form” following the trace of the great, modem, non-descriptive, figurái sculptors (Archipenko, Zadkine, Moore etc.) having realized at the first steps in the style of carved statues in the manner of Szervátiusz and Vida that it was
