Molnárné Hajdú Margit: Vezető a Nagytarcsai Falumúzeum kiállításaihoz (Szentendre, 1977)
ruhához tartozónak a hímzés sokkal dúsabb, mint a kék ruhán lévő. Ez is a díszítés gazdagodását mutatja. A fejdíszek közötti különbség nem lényeges. Azokat budapesti boltokban szerezték be 1968-ban is, a századfordulón is. A ruhák alatt szalagos vőfélybot van. Ezt a hívogató legények viszik magukkal, amikor a rokonokhoz mennek a lakzisház üzenetével. A nagy, virágos réteses tálban vitte a menyasszonyi mákosrétest a keresztmama az esküvő utáni reggelen hímzett kendőbe kötve, a lakzismenet élén haladva, a lakodalmas házhoz. A következő tárlókban ünnepi fejkendőket, hímzett pruszlikot, zsebkendőt és fejkötőt mutatunk be. Ez a fejkötő fiatal menyecske fejére való. Alatta látható a patkókonty formája is. Ezt a patkóalakú fésű formázza ilyenné. A gallért az ingre gombolták. A pruszlik is, a gallér is az 1940-es évekből származik. A következő, legnagyobb szekrényben a Nagytarcsán még ma is élő és dolgozó rajzoló „íróasszonyok” munkájába adunk bepillantást. Művészetük a környék községeiben is ismert, keresett. Mintáikat szabadkézzel azonnal az anyagra rajzolják. Az idősebbek csak kézzel, a fiatalabbak kézzel is, géppel is kitűnően hímeznek. A kiállítási dobogókon levő korsókat, köcsögöket, cserépfazekakat nem a faluban készítették, de valamennyit itt használták. A legtöbb korsó a tatai fazekasok munkáját dicséri. Az eddig látottak az itt élő emberek életének tárgyi emlékeit mutatták be. A következő terem állandó kiállítása a helység történetének krónikája az őskortól a legújabb korig. A helytörténeti teremben megtekinthető a „Nagytarcsa története” című állandó kiállítás. A Gödöllői dombsághoz tartozó település kedvező földrajzi viszonyai már ősidők óta idevonzották az embereket. A Szilas patak völgyében, az alföld és a dombvidék találkozásánál alkalmas volt a táj arra, hogy a népek megteremtsék itt életfeltételeiket és leteleped-31