Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)
MŰVELTSÉGI ELEMEK VÁNDORLÁSA - TELENKÓ BAZIL MIHÁLY: A felekezeti örökség hagyományozódása. Szempontok a magyarországi görög katolikusságot érintő XX. századi migrációs hatások vizsgálatához
ban történő szerepeltetése - és itt az egyházi ünnepekre kell gondolnunk - vagy teljesen a templom falai közé szorultak, vagy más tartalommal és ideológiai töltéssel jelentek meg az iskola, a kultúrház, a közösségi termek színterein. Például a Karácsonyból így lett fenyőünnep, a Mikulást felváltotta a télapó. Végigtekintve a XX. század történelmét, megállapítható, hogy az egyházak számára legnehezebb időszakokban sem beszélhetünk abszolút skrizofrén állapotról, mivel ebben az időszakban is - mind mikro-, mind pedig makroszinten az egyházi és civil szféra egymásra épülése figyelhető meg. A vallási hagyományokra történő nevelés, a visszaszorított egyházi szerepvállaláson túl a családi átörökítés szerepére korlátozódott. Holott több településen megfigyelhető volt a XX. század közepéig, hogy az egyes ünnepek, mint például a Szent Miklós napjához kapcsolódó szokásrend korábban a családi, szomszédi kapcsolatokon keresztül kialakított alakoskodó hagyományokat is éltette. Homrogdról tudjuk, hogy a negyvenes évek végén még szokás volt, hogy a rokonok beöltöztek Mikulásnak, s így a gyermekek megajándékozásának egyik szegmensét alkotta az egyszemélyes színjátékszerű édességosztás. Ez nem zárta ki az ünnep egyházi megünneplését, azaz a templomi istentiszteleten való részvételt. Az észak-magyarországi tót, ruszin települések többségén még a hetvenes években is megfigyelhető volt, hogy ilyenkor a papot és családját az egyházközség megajándékozta (pl: Abaújszolnok, Irota). Kakast, mákot, tojást vittek a templomba megáldatni, amelyet aztán a parókus családjának adtak. Az adományok a szertartás után az egyházközség tisztségviselői - pap, kántor, harangozó - között osztották szét. 20 A korszak nemcsak ideológiájával, hanem az egyházi földek, iskolák elvételével is jelentősen megnehezítette a pap és családjának megélhetését. Egyrészt a pap felesége sokszor polgári állást kellett, hogy vállaljon. Másrészt kevés egyházközség tudott ragaszkodni a korábban több csereháti parókián megfigyelhető jelenséghez, miszerint a falubeli asszonyok közül, gyakran a harangozó vagy annak felesége, a templomi teendőkön túl a parókia körüli munkába is besegített. A parókiák kertjének művelése is fokozatosan a parókus, s annak családjára maradt. Itt említem meg, hogy ebben az érában a szabolcsi, szatmári, s a hajdúsági görög katolikus többgyermekes papság közül sokan gyermekeik taníttatását a parókia kertek s kisebb bérelt földterületeken végzett növénytermesztésből fedezte. A korábban jól szervezett egyházi birtokrendszer felszámolódott. Mindkét jelenség hosszabb idejű statikusságot feltételez. A Cserehátban a 70-es években érezhetővé vált, hogy a falvakról az emberek a jobb megélhetés reményében egyre nagyobb ütemben költöznek városokba, s így a lassan elöregedő falvakban az egyházközségek képtelenek eltartani papju20 BARTHA Elek, 1999. (29-30.)
