Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)

MIGRÁCIÓ AZ ALFÖLDÖN - GECSE ANNABELLA: A migráció XX. századi változatai és következményei egy gömöri falu életében

megnevezték, a környező falvakhoz viszonyítva, miért „különb" az ő települések. A különbségeket szövegükben leginkább a dolgosság, az erkölcsösség, a vallásosság fogalmai köré rendezve fogalmazták meg. Ezt az énképet, önértékelést természetesen nem minden külső mérce nélkül alakították ki. Azt, hogy másokhoz viszonyítani tudjanak, épp a migráció tette lehetővé. A társadalom belső tagoltságát a családok anyagi adottságai, vagyona határozta meg legerősebben. Az emlékezettel elérhető időben a (kis)nemesi - jobbágyi eredetű különbözőség tudata megmaradt ugyan, ám a különbség fizikai, lélektani megnyilvánulásainak konkrét eseteivel, jeleivel alig - alig találkozni. A tagolódás harmonikus gazdasági együttműködést eredményezett, ilyen szempontból a település „önellátó" volt. Mégis: a munkaszervezeti formák sajátosságai között lelhető fel az első, a XX. század első felében még aprónak mondható jel, ami előrevetíti a falu paraszti népességének későbbi fogyását. Csaknem teljesen hiányzik ugyanis közülük a kalákaszerű kölcsönös segítség, illetve az csak abban az esetben fordult elő, ha nem kínálkozott más járható út. Az üzemszervezet terén elsősorban a legnagyobb birtokosokra, 70-80 holdasokra jellemző egykezes sok esetben életképtelenné tette a gazdaságokat. Az azokat működtető családok a földbirtok minden áron való gyarapításának szándéka miatt befelé fordulóvá, bizalmatlanná, rugalmatlanná váltak. Azt, hogy a falu mégis közösségként működött, jelzi, hogy az 1920-as években még megválogatta, kit fogad be és kit nem. A Baraca határába költözött szlovák nemzetiségű telepeseket teljesen figyelmen kívül hagyták, míg a velük szinte egyszerre érkező medvesaljai magyar családokat befogadták. Az 1953-as szövetkezetesítést ugyan nem fogadták kitörő örömmel, ám miután gazdálkodása sikeresre fordult, mindenki megtalálta benne egyéni hasznát is. Az általa megszerezhető javakat beillesztették a közösség értékrendjébe (olyannyira, hogy egy ideig a plébános volt a pénztárnok), tehát a korábbi földgyarapítást a házépítés, annak berendezése, a gyerekek „elindítása" váltotta fel mintaként. A következő külső beavatkozás azonban már megviselte a falut. A már az 1940-es évektől jelentkező városba (elsősorban a közeli Rimaszombatba és Tornaijára) költözések azután váltak visszafordíthatatlan, elnéptelenedéssel végződő folyamattá, hogy a szövetkezetet a bátkai állami gazdaságba, a falut pedig (közigazgatásilag) Fügéhez csatolták. Ezzel párhuzamosan a korábban faluszéli cigánytelep lakói beköltöztek a megüresedő házakba. Az 1970-es évekre létszámuk tekintélyesen megnövekedett. Ez a gyarapodás nem máshonnan Baracára költözőket jelent, hanem azt, hogy a baracai családok szaporodtak így el. Úgy vélem, Baracán bármilyen kutatást e tények ismeretében érdemes elkezdeni. Figyelemre méltó, hogy a település több szempontból is peremhelyzetben van. A patakvölgynek, amelyben települt, Baraca az egyetlen megmaradt települése, ám magányos jellege igazán csak a második világháború után vált hátránnyá, ami-