Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)

MIGRÁCIÓ AZ ALFÖLDÖN - ERDÉLYI ISTVÁN: Évek, utak, mozgások az Alföldön

féle munkához. Ez a térkép az egész Kárpátmedencét felöleli (méretaránya 1:600 000). Az első pillantásra is szembetűnő rajta például az, hogy milyen sok és sokféle vízrajzi adatot tartalmaz (Az 1992-ben közölt, a XIII. század második felének a képét felvázoló, de nagyobb léptékű - 1:4 000000 - hasonló térkép lényeges eltérésekről nem tanúskodik.). Megkísérelhetjük rajta a IX-X-XI. században valószínűleg használatos révátkelőhelyek feltüntetését. Ezeket - Anonymus nyomán részben már az említett jegyzékünkhöz csatlakozó térképvázlaton is feltüntettük. Ujabban ismét közölték olyan kéziratos térképek egyes részeinek a másolatait, amelyek szintén segítségünkre lehetnek egyéb révhelyek megállapítására (Blazovich 2002). Legutóbb egy tanulmány a Tiszán 24 átkelőhelyet jelez (Weisz 2005), amelyből 23 biztosan elfogadható. Közülük hét említődik Anonymusnál. Az Anonymusénál jóval későbbi adatok sem érdektelenek, hiszen a XVIII. század második felében megindult folyószabályozásokig az Alföldön nem nagyon módosulhatott döntően a vízrajzi kép, hiszen a kisebb klímaingadozásokon kívül, éghajlatunk azóta lényegében nem változott. Természetesen nem zárható ki az egyes folyók kanyarulatainak a változása, ezt mind a Tiszánál, vagy a Zagyvánál magunk is tapasztaltuk helyszíni vizsgálataink során (Erdélyi 1958, 1991). A révhelyek mellett maguk a folyóvizek azok, amelyeket a lakosság a maga számára közlekedési célból ki tudott használni, méghozzá a folyók hosszirányában. Észak-kelet-magyarországi településkutatásaink során figyeltünk fel arra, hogy az egykori tiszai folyókanyarulatok, ma már sok esetben csupán holtágak, mentén elhelyezkedő, a koraközépkori, igen kis kiterjedésű falutelepülések között nyilvánvalóan a partmenti hajózás jelenthette a legideálisabb kapcsolattartás lehetőségét, azt az összeköttetést, amely azok egykori lakóinak az együttműködését megoldotta. Vízen sikeresen lehetett szállítani a törékeny agyagedényeket távolabbi helyekre a gyártás helyétől és ugyanekkor a nehezebb árúk, például a megélhetéshez nemkevésbé igen fontos kézimalmok kövei is könnyen eljuthattak felhasználási helyükre, például a nyersanyaglelőhelyükről (Mező-) Kaszonyról, azaz a Kárpátaljáról az Alföldre. A nagyobb folyók vizén jutott el az igen fontos árucikk, a só is a máramarosi és erdélyi bányáktól a felhasználókig: a Maroson és a Tiszán, a közbeeső átrakodóhelyek érintésével. Újabb támpontok számunkra a kárpáti hágók. Szem előtt tartva azt, hogy a hegyek elsősorban kihívást jelentettek és nem csupán akadályt, a hágók szerepét azok jelentőségének megfelelően kell szemlélnünk. Az Alföld vonatkozásában az északi, északkeleti és részben keleti hágók jöhetnek elsősorban számításba. Vázlatunkon ezeket is feltüntettük. A Jablunka-hágótól kelet felé haladva (Gönczi -Kogutowicz 1890), egészen a Radnai-hágóig (ugyanis a továbbiak, a Borgóitól kezdve már Erdély felé vezető utakat kínáltak a kelet felöl jövőknek), a Dukla és az Uzsoki (Ruszki put'!) után ott találjuk a Vereckeit, amelyről általában még mindig azt szokták állítani a magyar