Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)

ANYAGI JAVAK VÁNDORLÁSA, KERESKEDELEM - CSOMA ZSIGMOND: Erdélyi gyümölcs az Alföldön

legzetesen, kellemesen édes-savas. Augusztus végén, szeptemberben szüretelhető. Fája középerős növekedésű, fiatal éveiben felfelé törő, gúla, majd gömb alakú koronát nevel. A fa edzett, igénytelen, későn fordul termőre, bőven, de szakaszosan terem. Virágai a tavaszi lehűléseket jól tűrik, jó pollenadók, öntermékenyek. A talaj iránt kevésbé igényes, a laza, kötött, savanyú és meszes talajokon egyaránt megterem. Vízigénye 600 mm, egyenletes elosztásban. Száraz termőhelyen gyakori az érés előtti korai gyümölcshullás. Vírusfertőzésre nagyon fogékony. A történeti, néprajzi szakirodalom jól ismeri a besztercei szilvát a legnevezetesebb magyarországi szilvafajtát a Kárpát-medencében, amely a középkor végén tűnt föl. Valószínűleg szíriai eredetű, de a Kárpátok ölén vált híressé termesztése. A felső-magyarországi és erdélyi városok a XVI-XVII. században aszalványként nagy mennyiségben szállították Ausztriába, Német-, Lengyel és Csehországba, ahol „magyar szilva" néven vált ismertté. Feltehető, hogy az első vagy az egyik nagy szállító az erdélyi Beszterce városa volt. Első szakirodalmi említése éppen Erdélyhez köthető, Melius Péter 1578-ban Görgyfalvához közeli Kolozsváron megjelent Herbáriumában említette: iy

Áz besztercei szilva igen jó, mennél édesb, annál jobb. Amely szilva savanyú ízű, szorító, hidegitő. Aki igen édes, mint az besztercei,..."- az a jó. Györgyfalván és a környékén elsősorban a kedvező ökológiai adottságok mellett a falutól 12 km-re fekvő Kolozsvár, és Torda, Dés, Szamosújvár városok felvevőpiaca biztosította a nagyobb mértékű termesztés kialakulását. Különösen a városiasodással, a lakosságszám növekedésével a XIX. század végétől nőtt meg a jelentősége a sokféleképpen felhasználható szilvának. 1920-1930-as évektől kezdve az EMGE (Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület) tanfolyamai révén a szilva egyre jobban terjedt. Luby Margit írja az 1930-as években, hogy Északkelet-Magyarországon például már mintegy 400 négyzetkilométerre tehető az a terület, ahol a szilva részben vadon terem, részben nagyban termesztik. Kiváló íze és magas beltartalmi értéke miatt a háztartásokban igen sokoldalúan hasznosított. A zamatos besztercei szilvából lekvárt, pálinkát főztek. Emellett befőtt és aszalvány készíthető a kellemes ízű gyümölcsből, valamint főtt és sült tészták töltelékeként is használják. Régen a friss gyümölcsöt kézikosárba szedték, onnan pedig venyigéből font, de még tapasztatlan megfordított méhkosárba tették, majd káposztalevéllel takarták le, és még keresztbe tűzött pálcikákkal is lefogták. Két ilyen megrakott méhkosarat szájaiknál egymáshoz kötve, a kötelet ronggyal körülcsavarva vállra vetették, és mint az átalvetőt, úgy szállították gyalog, a majd kétórányira levő Kolozsvárra. A lekvár főzése, cukor hozzáadása nélkül történt. A főzéshez legjobb a rézből készült üst. A kimagozott gyümölcsöt mindaddig főzték kevergetve, míg a keverőlapátról már nem csorgott le. Ezután forrón cserépedényekbe töltötték, amiket pergamenpapírral, vagy celofánnal kötötték le. Az eltévéshez nem használtak tar-