Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)

ANYAGI JAVAK VÁNDORLÁSA, KERESKEDELEM - FODOR ISTVÁN: Prémkereskedelem, művészet, hitvilág (Kereskedelem és hatása őseink korában)

elnyúló hegységnek a déli részére gondolhatunk, amelyen az átkelés valóban nehézséget okozhatott. Északi és középső szakaszán ugyanis az Urál erősen lekopott röghegység, amelyen a vogulok még csónakkal is könnyen átkeltek, a két folyó vízválasztóján hátukon vitték át a csónakot. Hérodotosz annak is magyarázatát adja, honnan ismerik informátorai ilyen jól az Urálig terjedő terület népeit. „Mert eljutnak hozzájuk egyrészt a szküthák, másrészt a Borüszthenész kikötőjében és a többi pontuszi kikötőhelyen lakó hellének, akiktől nem nehéz értesüléseket szerezni. Az idelátogató szküthák hét tolmács segítségével hét nyelven tárgyalnak." (Hérodotosz IV/24.) A szkíták történetének és régészeti hagyatékának kiváló orosz ismerője - egykori kedves tanárom - Borisz N. Grakov 1947-ben ukránul megjelent remek tanulmányában értelmezte a nagy görög történetíró idevágó elbeszélését és egybevetette azt a régészet adataival. A nyelvi nehézségek miatt dolgozatára tudomásom szerint alig, vagy egyáltalán nem hivatkoztak a magyar szakemberek.

2 Grakov arra a következtetésre jutott, hogy Hérodotosz IV. könyvének 17-27. fejezetében a Fekete-tengeri Olbiától az Urál-hegységig húzódó kereskedelmi utat ír le, bár elbeszélését igen sok mesés elemmel színezi. Értesüléseit nyilvánvalóan a pontuszi város lakóitól szerezte. Grakov úgy vélte, Hérodotosz tudósítása arra utal, hogy e hosszú kereskedelmi utat nem a görög, hanem a szkíta kereskedők járták. E kereskedelem jellegét és idejét - mint írta - a régészeti leletek segítségével adhatjuk meg. Az Urál-vidéken ugyanis meglehetősen nagy számban kerültek elő szkíta eredetű tárgyak. Ezek közé sorolhatjuk a jellegzetes állatstílusban fogant darabokat, például az ún. olbiai típusú tükröket, a kereszt formájú tegezvereteket, az ugyancsak a tegezekhez tatozó akasztóhorgokat. Különösen sok szkíta típusú fegyver látott errefelé napvilágot, főként a Volga-Káma-vidéki ananyínói műveltség (Kr. e. VIII—

III. sz.) területén. E hasonlóságra elsőként a nagy finn régész, a finnugor régészet megalapítója Johan Reinhold Aspelin hívta fel a figyelmet az 1876-os budapesti ősrégészeti kongresszuson tartott előadásában.

3 Főként a Kr. e. 500-at követően szaporodik meg a szkíta típusú bronz nyílcsúcsok száma

4 Északkelet-Európa erdős vidékeinek kora vaskori emlékanyagát éppen ezekkel a szkíta nyílcsúcsokkal keltezhetjük. A tatárföldi Omari nevű irtásfaluban a szkí2 GRAKOV 1947. Vö. GRAKOV 1947a, 45.; 1971, 53. 3 ASPELIN 1877, 680-684. Az állatstílusban fogant ananyínói és az észak-pontuszi szkíta emlékanyag hasonlóságának taglalása után Aspelin bemutatja a pilini, Nógrád megyei és a Bereg megyei lelőhelyű szkíta akinakeszeket is, feltéve a kérdést: lehetséges, hogy ezek egy keletről bevándorolt néppel kerültek Magyarországra? (Uo. 685-686.) Ezzel a megjegyzésével hívta fel először a finn kutató a magyar régészek figyelmét hazánk szkíta emlékanyagára. 4 Ld. pl. ZBRUJEVA 1952, XIX. t. 28-31, 38.