Asztalos István szerk.: Az aszódi evangélikus középiskola története 1728–1948 (Múzeumi Füzetek (Aszód) 52. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Petőfi Múzeum, Aszód, 2003)
A főgimnázium története (1912-1948)
A diákok anyanyelve és nemzetisége A főgimnázium diákságának anyanyelve szinte 100%-os mértékben magyar volt. Ennek a megállapítása természetesen akkoriban bemondás alapján történt. Közismert, hogy az 1867-es kiegyezést követő évtizedekben a magyar állam szorgalmazta a magyarosítást. Az iskolai életben való megvalósítására számos helyi példát sorolhatunk fel. 1 Ezen iskolai propaganda - kétségtelen - sikereket ért el a Galga menti szlovák és német ajkú közösségekben, mert a felnövekvő nemzedékek megtanulták a magyar nyelvet. Az anyanyelvük azonban továbbra is szlovák, illetve német maradt, mert hiszen ezeket a nyelveket tanulták meg először otthon, a családban és a magyart csak az iskolában. Felnőtt korban, a népszámlálási összeírásoknál, az országos propaganda hatására aztán már célirányosabb volt a magyart bemondani anyanyelvnek. A gimnáziumban is hasonló a helyzet, nem volt kívánatos a tényleges valóságot beismerni. Különösen érvényes az 1920-as évek elején, amikor a közéletben nemcsak az antiszemitizmus mákonya vakította el az embereket, hanem egyfajta Habsburg-ellenesség, és a háborút elvesztő Német Császárságon keresztül egy általános németellenesség is kialakult, ami a mindennapi életben hazánkban „svábellenességként" csapódott le. Mindezek mellett (Trianon miatt) - egyébként lélektanilag érthető - (cseh-) szlovákellenesség is mételyezte a közéletet. Az aszódi gimnázium diákjainak számottevő része ev. vallású szlovák és német telepítésű községekből verbuválódott, ahol a XX. század első felében még a lakosság túlnyomó többsége anyanyelvi szinten beszélte a XV111. században betelepült őseinek nyelvét: a szlovákot és a németet. A szlovák falvakban (sőt, még Aszódon is) a század közepén is rendszeresen tartottak az ev. templomokban szlovák nyelvű, Ikladon pedig német nyelvű istentiszteleteket. Sajnos a csak magyar nemzeti alapon gondolkodó kultúrpolitika nem tűrte meg a nemzetiségi különállást, a nyelvnek anyanyelvi feltüntetését. így az aszódi gimnáziumban is mindenki magyar anyanyelvűnek mondta magát, még az esetleges szlovák és német nyelvtudásukat is inkább eltitkolták a diákok, mintsem azzal kérkedtek volna. Ennek következtében az 1922/23. tanévben 341 tanuló vallotta magát magyarnak, és csupán kettő németnek és három szlováknak. Az- 1943/44-es tanévben a 342, magát magyarnak valló diák közül 8 tudott németül és 29 szlovákul. Hogy milyen szinten ismerték a magyar nyelvet a környező nemzetiségű falvakból, 10-12 éves korban (a négy vagy hat elemi elvégzése után) a gimnázium első osztályának padjaiba beülő német és szlovák diákok, arra jellemző példa Brandtner Pál (*Iklad, 1908, tNémetország 2000.) visszaemlékezése. „Kisgyermek koromban otthon és barátaim között csak németül beszéltünk. Magyarul az iskolában tanultunk meg és csak az iskolában beszéltünk ezen a nyelven. Otthon, valamint játék közben továbbra is németül folyt a társalgás. Amikor aztán Reichel tanító úr bíztatására, a hat elemi elvégzése után, az 1920/21. tanévben beírattak az aszódi gimnáziumba, bizony kicsit félve mentem a 29 osztálytársam közé, mert még nem beszéltem jól magyarul. Aztán amikor az osztályfőnökünk, a később nagyon megszeretett Dr. Varga Ferenc belépett az osztályba, ez a riadalom tovább fokozódott. A tanár úr kérésére ugyanis egymás után be kellett mutatkoznunk. Amikor rám került a sor és el' Lásd ezzel kapcsolatban Poór - Asztalos és Asztalos - Brandtner idézett munkáit.
