Asztalos István szerk.: Az aszódi evangélikus középiskola története 1728–1948 (Múzeumi Füzetek (Aszód) 52. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Petőfi Múzeum, Aszód, 2003)

Bevezetés

Amikor a vonatról először láttam meg Aszódot, tekintetem a Javító Intézet - gyermekkori fenyegetésű - épülettömbjéről más, biztatóbb látnivalók után kutatva, megpillantottam a település déli részén - ahol már fogyadoznak a lakóházak - egy fákkal, bokrokkal benőtt domb tetején őrt álló, tekintélyes emeletes épületet, amelyről később megtudtam: ez a híres iskola, a Petőfi Gimnázium. A tanári diplomámon már régen megszáradt a tinta, mégis, amikor először beléptem a főbejárat nagykapuján, a széles lépcsőjü előtérbe, megcsapott az iskolák semmivel össze nem téveszthető, különleges illata, amiben keveredik a kréta, a ceruza, a tinta, az olajfoltos padló, a sok-sok diák kipárolgásának a szaga, mely illat az emlékezés szárnyán visszavitt hosszú diákéletem sok-sok iskolájába, legfőképpen a budapesti Kölcsey Gimnáziumba. Abba a neves iskolába, ahonnan az előttem járó nemzedékek sorából országos hírű tudósok, művészek kerültek ki. Abba a tanodába, amelyet annyira szerettem. Ám azokban az években, amikor e tanintézet padjait koptattam, az iskola már nem szerette a diákjait. Rossz idők voltak azok! A régit eltörülni - ez volt a jelszó, de az új, amit kínáltak, rosszabb volt, mint a régi. A jelszavaktól harsogó iskola rideg és személytelen volt. Idegen nép kultúráját kellett tanulni, idegen eszmények elfogadására kényszerítettek mindenkit. Szegény tanárok, mennyit kínlódtak! Ok tudták mi a jó, de nem engedték azt megmutatni, másokat, ismeretlen példákat kellett követni és a diákoktól is azok szeretetét megkövetelni. Pedig szegény diákok is szerették volna megtanulni mindazt, amit az előttük járó szerencsések. Tanárainkra, mint élő istenekre néztünk fel, de hamarosan kiderült: ők is csak gyarló emberek, akiket a diktatúra hatalma a kényszer bilincsébe vert. Azért volt egy-két tanár, akik nem adták fel eszményeiket és csendes türelemmel megpróbálták azokba csöpögtetni gazdag tudásukat, akiknek csillogó szemében meglátták az őszinte tanulni akarást. Egy láthatatlan, de annál szilárdabb lelki kapcsolat fejlődött ki tanár és diák között, amit a régi iskola, a régi gimnáziumi élet, a régi eszmények lengtek körül. Én is e kevesek közé tartoztam. Szerettem az iskolát, szerettem tanulni, nem mérlegeltem tanár és tanár között, mindegyiket, őszintén, mint szüleimet, szerettem. Csak és kizárólag ő miattuk, e kedves, soha el nem felejthető tanárok miatt bocsátottam meg az iskolának, hogy kevesebbet nyújtott számomra, mint amit vártam tőle, hogy nem ismerhettem meg az igazi diákélet szépségeit, hogy még a ballagás megható érzéseitől is megfosztottak, mert az polgári csökevény - mondták. Megbocsátottam az iskolának, de küszöbét soha többé nem léptem át! Amikor aztán Aszódon megismertem a patinás iskolát és még találkoztam olyan tanárokkal, akik e tanintézet fénykorának formálói voltak, akkortól fogva sarkalt a vágy, hogy megismerjem az évszázados tanoda múltját, ahol egykoron Petőfi is iskolába járt. Sok éves, sőt évtizedes kutatómunka eredményeként másfél évtizede elkészült az iskolatörténet első része. Azzal a reménnyel, hogy majd az iskola, mely büszke a múltjára, megjelenteti az írást és tükörnek, tanulságul a diákoknak s tanároknak a kezébe