Verba Andrea: Paizs Goebel Jenő (1896–1944) (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1996)

A visszajelzés bizonytalansága folytán talán épp a társak közt tudatosul, mennyire magára marad az ember, milyen falakba ütközik a kifejezés, és milyen nehéz a töredékeset, a jelzésszerűt pontosan megérteni. "És sajnál téged, te beszédes szegény! Hogy nem érted, hogy fájjon. Úgy buksz te le értelmem határán. "

89 1929-ből származó Önarckép c. verse a gúny álarcát fedi föl. Efölényes gúny mélyre ásón hallgat( ?) Nagy bajúszom csüngő ívén S alatta szörnyű (?) szakáll tekergett S e(z) álarc hazudó vén. "

90 A vers egyrészt a Barcsay visszaemlékezésében leírt szakállas, a társadalmi konvenciókkal szakító festőfigurát idézi. Másrészt a mindezt álarcként értelmező, színészi gesztussal önmagára a művészre mutató utolsó sor a belső és a külső világnak valamiféle olyan rétegzettségére utal, amely az Aranykor c. festményen jut kifejezésre. A képen ez a legszembetűnőbb módon a térszerkesztésben nyilvánul meg. A lépcsőzetesen, a háttér felé egyszerre táguló és szűkülő tér minden rétegéhez adott motívumok tartoznak. Az interieurben maga a művész, ill. mellette lenn egy vicsorgó kutyafej, fenn az ablak mellett egy szögre akasztott halott madár, az ablakpárkányon még egy halott madár és egy vörös váza jelenik meg. A nyitott, balusztrádívvel határolt terasz madarai a galambok, a fasor enyészpontja a horgászó alak. Végül a képet a viadukt és a fekete mozdony, valamint a tó és a fehér vitorla kettőse zárja. A tér különböző rétegeit a megjelenő motívumok kapcsolják össze. A festmény hiába nyit ablakot a tájra, van benne valami kalitkaszerű. Amint ezt egy cím nélküli versében már 1928-ban megfogalmazza a festő; a belső világot "örök életrács" veszi körül. Mi szép, mi űzve lassan el Kering a haldoklás felé. Isten te jó, ha így felel Az örök életrács elé. Az én szavam a te szavad űr felé zendül, rácson kifelé, Angyalod, erőd egy egész jómagád! Vissza a jogod felé. Hogy zendüljön lelkem, a te jó pásztorod És megyek utánad a rácson kifelé, Ne sújtson ezért reám haragod! S ne küldj vihart se a Sion-hegy elé.

91 Az Aranykor c. festményen az égre meredő, lándzsaként sorjázó jegenyék, a hegyesen végződő madártollak, a görbült csőrök és karmok, a vicsorgó kutyafej, de még a festő ujjhegyei körül is ott táncol valami nyugtalanság. A kezek szinte lángnyelvként lobogó ujjai egyszerre emlékeztetnek azokra a nyíló, liliomszerű virágokra, amelyek a festő virágcsendéletein

92 jelennek meg a korszakban, ugyanakkor nem marad észrevétlen az sem, hogy a szelíd, magot kínáló gesztusban ragadozó indulat lapul. A kezek hasonló, liliomszerű és egyben ragadozó karmokra emlékeztető megfogalmazása Vörös Géza talán kevésbé szimbolikus értelmű, dekorativitásba hajló, némiképp szecessziós vonalvezetésű képein tűnik föl. (Pl. Nő sárga pulóverben, 1935 k.).

93 A képen két halott madár jelenik meg, az egyik az ablakpárkányon fekvő aranyfácán, a másik szögre akasztva - nemes fácán. Utóbbiról Brehm többek közt a következőket írja: "Dicséretre méltó tulajdonságai közt első helyen áll határtalan szabadságszeretete. Megszokik ugyan bizonyos helyet, különösen, ha megfelel vágyainak, de mindig szívesen kóborol. Gyöngeségének tudatában nem védekezik, hanem elrejtőzik...

94 Brehm szerint az állat mozgása esetlen és ritkán hallatott hangja is kissé visszatetsző. A fácánt szinte emberi tulajdonságokkal felruházó leírás valószínűleg mély benyomást tett a festőre, hisz a madarakat festményén önarcképének közvetlen környezetébe helyezte. Brehm alapján úgy tűnik, a nemes vad legtöbbször önnön viselkedésének áldozata. Az Aranykor c. képen a belső térben megjelenő két halott madár a külvilággal kapcsolatba lépő, önnön szabadságát feláldozó ember szimbólumaként is értelmezhető. Míg a