Verba Andrea: Paizs Goebel Jenő (1896–1944) (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1996)

belső világ színpompás tollazatú vadmadarai a fogságba bizonyosan belehalnak, addig a szelídíthető galambok - mint a lélek alkalmazkodó, női aspektusainak képviselői - az élet lehetőségét jelentik. Az állatszimbólumok az önarcképi vonatkozásokon túl olyan általános, belső emberi tartalmakat jelenítenek meg, mint a lélek mélyén gyökérző szabadságvágy vagy a szabadság elvesztésével együttjáró félelem és agresszió. Mindemellett Paizs Goebel Aranykor c. képén különös utazásra hívja a nézőt. A látszólag távlatot teremtő perspektíva, a vonat, a hajó, mint metafizikus szimbólumok az utazás és a megérkezés ígéretét hordozzák magukban. Távoli tájak helyett azonban az ember újra és újra csak egy bizonyos határig jut el. A képből sugárzó feszült várakozást nem oldja föl a megérkezés öröme. Mintha valahol elszakadt volna a film, a kutya éhen marad, a galambok soha nem csipegetik fel a búzaszemeket, a horgász örökké várja a jó fogást, és a vonat soha nem robog tova... A dermedt világú külső és a belső, lelki táj lényegében nem különbözik egymástól, az út végén a festő alteregója áll. Az önmaga korlátait megélő és az azt meghaladni vágyó ember különös, kettős világban él. Önnön határainak csak úgy jut biztos tudatára, ha azon - mint a gyermek - állandóan túllépni igyekszik. Paizs Goebel Aranykor c. képe úgy tűnik, mintha az átlépés pillanatát ábrázolná. Annak minden vágyával és lehetőségével. A megvilágosodásszerű pillanat ajándéka az, hogy minden egyszerre látszik. A formák, mint önmagukban való dolgok, világosan elkülönülnek egymástól, s mégis a kép egésze e formák szimbólumokban gazdag kapcsolatrendszerére épül. Az átlépés pillanatában egyszerre átélhető a szabadság ígérete és a fogság fenyegető érzése. A jelen töredékes világában ez az a pillanat, amikor múlt és jelen egybe esik, amikor minden együtt van, amikor minden megtörténhet. A kép szimbolikájában éppúgy felfedezhetők a zártság és a nyitottság, a szelídség, a védtelenség és az agresszió egymásba ágyazódó jelentésrétegei, mint ahogy a világ férfi és női aspektusaiként értelmezhető formák. A pillanatnyiban az időtlent felmutató mű ugyanakkor groteszk valóságot tár elénk. Az aranykor a mozdulatban felsejlő emlék csupán. Az ember valójában nem lépheti át önnön korlátait csak újra és újra fölfedezheti azokat. A pillanat felidézi az emlékeket. Az ember emlékezik arra az időre, amiről valójában emlékei sem lehetnek, - a boldog aranykorra -, amikor még paradicsomi egységben élt a világgal, és ezzel egyidejűleg az is nyilvánvalóvá lesz számára, hogy az aranykor önmagába záródó emléke tőle elérhetetlen távolságban lebeg. Az ember - helyzetének felismerésekor - talán úgy érzi, titkos hatalmak foglyul ejtették, dermedt szívvel hallgat a csendben, vár, maga sem tudja mire... egy hangra, egy kézmozdulatra, valamire, ami a varázst megtöri. Paizs Goebel Aranykor c. festményének metafizikus ihletettsége az említett szimbólumokon túl talán épp ebből az élményből táplálkozik. A korszakban Paizs Goebel környezetében Miháltz Pál Kalitkás madár (1931) c.

95 képe sugall hasonló életérzést. A kalitka alján gubbasztó madár itt azonban már meg sem próbál röpülni . Mintha elsődlegesen mindannak a nehezen meghatározható jelentéstartalomnak lenne hordozója, amely a szorongásélmény mögött lapul. Talán föl sem tűnik a címben rejlő ellentmondás - ez a madár kalitka nélkül már el sem képzelhető. A kalitka a civilizált madárlét legtermészetesebb velejárója... A madár Paizs Goebel dzsungelképeinek is jellegzetes, visszatérő állata. A Baglyok (1932) c. festmény

96 a dzsungelképek talán legszuggesztívebb darabja. A lidérces , sárga fénnyel világító bagoly szemek, a fatörzsön kapaszkodó, ragadozó madárra jellemző felnagyított karmok ugyanannak az elemi szorongásélménynek szemléletes képi kifejezői, amely az Aranykor c. festményen is megfigyelhető. A nyugtalanító érzés szinte sugárzó módon árad a bagolyszemekből. Brehm így ír a képen is látható kuvikról: " Napközben rejtekhelyén gubbaszt vastagabb faágon, falhasadékban, üregben, kazalon. Ha azonban az apró madarak itt észreveszik, vége nyugalmának, éktelen zajjal rátámadnak s addig bosszantják, míg szárnyra kap s jobban elrejtőzik. Közép-Európában az ember sem nézi jó szemmel. Kísérteties árnyként suhanó éji röpte és főleg ki-vitt, ki-vitt szava megrettenti a babonás embert... Ellenben Dél-Európában senkinek sem jut eszébe, hogy rossz szemmel nézzen rá... Olaszországban minden-