Verba Andrea: Paizs Goebel Jenő (1896–1944) (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1996)

"A lilás hegyek megett A ködös korahajnal fekszik a vízre. És csikói tűzben Fényben ficánkol/nak/! Közelebb a hideg kék árnyékok Fölé! »83 A harmincas évek első fele Paizs Goebel művészetének delelője. Mindössze négy esztendő, mely két Ernst Múzeumbeli kiállítás - 1931 novembere és 1935 februárja - közé ékelődik, mégis ez a rövid, de annál termékenyebb időszak meghatározó jelentőségű. A festő mással össze nem téveszthető, egyéni hangja itt válik nyilvánvalóvá. A korszakban ars poeticaként értelmezhető, összegző művek születnek: Aranykor (1931), Művészet (1931), Élet (1932). A festő önarcképét az Aranykor c.

84 alkotáson szimbólumokban gazdag, metafizikus ihletettségű környezetben látjuk viszont. A művész a Műteremben (1930) c. kompozíció festőalakjának tartását idézi, felemelt, nyitott tenyerében most magvakat kínál két galambnak. A korábban tárgyalt Műteremben c. festményen ezen kívül is megjelennek olyan jellegzetes motívumok; állatfigura (kutya), csendéletszerű részlet, torzított arányok, bizonytalan térképzet -, amelyből a harmincas évek első felének emblémaszerűen megfestett, sűrített jelentéstartalommal bíró művei építkeznek. Tulajdonképpen mind a Műteremben, mind az Aranykor c. festményen az életműben először 1922-ben megjelenő festő és modell típusú kompozíció

85 íródik át. Az Aranykor c. képen a modell (ek) helyett madarak tűnnek föl, és ahogy festő figurájának párja a háttérbeli apró, horgászó alak, a képen szinte minden lényeges motívum megkettőződik. A két élő és a két halott madár, a balusztrádív és az óriás viadukt, a kettős jegenyesor, a kutyafej és a robogó vonat egymást kiegészítő motívumai különös kettősségben, szinte azt mondhatnánk "kétségek közt" lebegtetik a nézőt. Az önarcképen a szigorú kontúrú fej, a penge vékony, vérpiros száj, a finoman, alig árnyékolt szemek mintha egy korabeli színész vagy pantomimjátékos arcát láttatnák velünk. A rizspor gondosan takarja, simává teszi a vonásokat, szelíd, de megközelíthetetlen arccal nézünk farkasszemet. Ugyanez a kemény vonalú, zárkózott arc figyel szinte dacosan Paizs Goebel egy másik, ma csak reprodukcióról ismert Önarcképén.

86 Az utóbbi valószínűleg kisméretű, Paizs Goebel intimebb hangvételű önportréinak sorába tartozik. Ez a kompozíció a festő sokat emlegetett mesélő kedvével szemben mellőzi a részletezést, lényegében.az önmagát figyelő arc, az ecsetet tartó kéz és az állványra helyezett, készülő kép ábrázolására szorítkozik. A kép szigorú önfegyelmet és puritán egyszerűséget sugároz. A művész önarcképét festményein kívül versben is többször megformálja . A húszas évek végén, a harmincas évek elején írt sorai mögött kirajzolódó arc borongó, melankolikus alkatot sejtet, a fürkésző szem nem egyszer keserű vonásokat fedez fel. Az önvizsgálat szaggatott ritmusú félmondatai éppen úgy mintázzák meg az arcot képzeletünkben, mint ahogy a látványt befogadó gyorsan ide-oda pásztázó szemmozgás nyomán kialakul a belső kép. Az ecset, a szó révén értelmet nyerő forma, úgy tűnik, hasonló szerkesztési elv alapján jön létre. Mégis a verseket olvasva azt mondhatjuk, hogy talán pusztán matériájából adódóan is a vers szókimondóbb, kevésbé zárkózik el benne az ember, mint a képeken. "E dacba e néma borzalomba csukott száj nem ismeri a hangok zömét. " - írja a művész 1930-ban.

87 A szentendrei művésztelep amellett, hogy Paizs Goebel, mint festő számára többé-kevésbé létfeltételt jelentett, valószínűleg művésztársai és saját korlátaival is szembesítette a festőt. Versbéli önarcképei a külvilágtól elszigetelődő, jobbára a belső hangok révén tájékozódó, vívódó embert tárnak elénk. "Hisz önmagad homloka a bélyeg ami utálja, s nem adja vissza Önmagad te hiú féreg E finom rajzot ez elrajzolt vonalba Hisz, a szemednek rabszolgái is várnak hogy hunyd le, és befelé nézzél E kegyetlen macska homálynak s ott újra megigézzél! "

H8