Verba Andrea: Paizs Goebel Jenő (1896–1944) (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1996)

méretben a festőt és modelljét ábrázoló képtípust fejleszti tovább (Műteremben, 1930),

64 ugyanakkor elmondható, hogy a líraibb hangvételű, kisméretű önportrék sora is töretlen marad (Önarckép virággal, 1930).

65 A másik nagy témakör; a tájkép jellegzetes goebeli változata a belső, lelki táj kivetítéseként fölfogható expresszív erejű dzsungelkép (Őserdőben, Petymeg, 1930).

66 Ez utóbbit az önálló képtémaként megjelenő vízparti táj (Tópart stéggel, 1930)

67 egészíti ki. Paizs Goebel Műteremben c. alkotása a festőt és modelljét ábrázoló gazdag hagyománnyal rendelkező művek sorába illeszkedik. A festményen két akt társaságában jelenik meg a művész. A finom temperatónusokkal modellált, telt formájú nőalakok némiképp még a festő előző korszakának aktos kompozícióira emlékeztetnek. Ugyanakkor a tompa kékeszöld reflexeket és a felvillanó vörös árnyalatait szürkékkel ötvöző, hamvas felület már 1930-ra utal. A festő és a modellek taglejtése látszólag szabadon hullámzik a levegős, tágas interieurben. Az egymásra épülő mozdulatok azonban nagyon is kiszámítottak, a képkivágat furcsa, eltolt szimmetriák mentén rendezi a kompozíciót, valójában a megjelenő formák mindegyike a képtérből kifelé irányuló mozgások hordozója. A szín- és fénytörések, a torzított arányok, az irracionális képi részletek - mint az ablaknyíláson lehetetlen módon kinyújtózó modell -, együttesen bizonytalan térképzetet keltenek. Hagyományos festő-attribútumok nem szerepelnek a képen. Tágabb értelemben azonban a modellek éppúgy a festő attribútumaként foghatók fel, mint a képszélen megjelenő csendélet vagy akár maga a műterem. A festő egyik kezében almát, a másikban cigarettát tartva, akár egy modern Párisz áll a két mezítelen női figura között.

68 A kompozíció, a figurák egymáshoz való viszonya G. Courbet klasszikusnak számító Műterem (1855) c. festményét idézi föl a szemlélőben. A maga idejében a több mint meghökkentő módon egymás mellé rendelt motívumok folytán a kép botránykőnek számított. Courbet képének középső részén a tájképet festő művész, a háta mögött álló, mezítelen nőalak és a figyelő gyermek hármas csoportja megbonthatatlan egységet alkot. A műteremnek valójában ez a festett tájkép az ablaka - a művész(et) általa teremti meg szabadságát. "A nőalakot nem mint modellt, múzsát vagy műtermi társnőt kell felfogni - ő a dolgok természetes mértéke, a létezés önmagában kerek teljessége."

69 Ezt az időtlen értéket képviseli, ugyanezt a természeti léttel együtt lélegző szoros egységet, a puszta létezésben szunnyadó erőt jeleníti meg az a lehunyt szemű női aktfigura, amely Szőnyi 1919-ből származó Önarcképének

70 táji hátterében áll. Paizs Goebel Műteremben c. festményén a tájkép két kis ablaknyílásnyira szűkül a háttérben, mégis a nézőnek hátat fordító, az ablakon kinyújtózó nőalak révén a motívum - ha csak emléknyomszerűen is hordoz valamit a "szabad" természet és az ember egységét szimbolizáló eredeti jelentésből. A festő a mozdulatok összjátékaképpen e modell lábai elé helyezi az almát... Courbet művén a központi figurák figyelme a festett tájképben koncentrálódik, Szőnyi festményén ez a kitüntetett figyelem már nem a természetnek, hanem a táji háttér előtt megjelenő művésznek szól. Paizs Goebel Műteremben c. alkotásán azonban a figyelem szétszóródik, az egymás mellett létező figurákat legfeljebb a dekoratív gesztusnyelv köti össze. A képi egységet megbontó szokatlan motívumkapcsolatok, az önálló életet élő formák egyszerre provokálják és elbizonytalanítják a nézőt. A festői szerepkörre visszautaló, egyre gazdagodó motívumrendszerrel összekapcsolt önarckép mellett a korábban pusztán tájképként ábrázolt erdő is átalakul. Ez már nem Paál László, hanem Paizs Goebel erdeje. Fülledt, zsivajgó dzsungel. Veszélyes, vadállatokkal teli. Paizs Goebel 1930-ban festi első, ma ismert dzsungelképeit. Pontosan nem tudjuk, mi játszotta a legnagyobb szerepet a téma kiválasztásában, de bizonyos, hogy az erdő mint szimbolikus képi világ már Dante Isteni színjátékát olvasva is foglalkoztatta.

71 "És ím, amint meredni kezde lejtőm, egy fürge, könnyű párduc tűnt elembe szép foltos bőrrel csábosán, megejtőn, " - olvashatjuk a Pokol bevezető sorai közt.

72 Dante gazdag, költői képekben bővelkedő nyelvezete to-