Zomborka Márta - Forró Katalin szerk.: Tanulmányok a váci múzeum múltjából (A Tragor Ignác Múzeum Közleményei. Váci Könyvek 10. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Vác, 2007)

Csukovits Anita: Arcok a hőskorból

dolatot elsőként megfogalmazó férfiút választották meg őrnek, igazgatóőrnek. A vidéki múzeumok alapításának gondolata ugyanis szinte minden esetben egy névhez köthető; jegyző, orvos, levéltáros, pap, tanár, aki tanulmányai, munkája, utazása során találkozott a múzeumi eszmével, s a továbbiakban annak apostolává vált. A kezdetekkor mindannyian lelkes amatőrök voltak, akiknek még nagy szükségük volt útmutatásra. Sokan a későbbiekben is megmaradtak az amatőrizmus szintjén, s ez rányomta bélyegét az általuk „őrzött" múzeumra. Kevesebben voltak azok, akik szívós munkával a szó mai értelmében vett muzeológussá, illetve saját választott szakterületük tudósává képezték magukat, mint például a Tolnavármegyei Múzeum alapítója, első igazgatója, Wosinszky Mór a régészet terén. A személyhez kötődő alapítógondolat és a helyi társadalom fejlettsége, mely a gondolatot megvalósította, együtt eredményezték a múzeum létrejöttét. így holtak hamvukba értékes kezdeményezések a helyi társadalom érdektelensége miatt, például Zalaegerszegen, Baján. Másutt csak a második nekirugaszkodásra sikerült megalakítani a múzeum egyletet s vele a múzeumot, például Szekszárdon. Meg kell említeni, hogy a település nagysága nem mérvadó; az alföldi kisvárosok öntudatos parasztpolgársága, például Tiszafüreden, Kiskunhalason már az 1870-es években felismerte a múzeumi gondolat fontosságát, ugyanakkor Győrben, Egerben, ahol püspöki és gimnáziumi, illetve érseki és líceumi gyűjtemény létezett már hosszú ideje, nem vetődött fel a múzeumalapítás gondolata. A vidéki múzeumok már létrejöttükkor sok nehézséggel találták szemben magukat. Az alapításkor meglévő lelkesedés, mellyel a polgárok tárgyaikat felajánlották, hamar elpárolgott. A felajánlott tárgyak többsége egyébként is kevés tárgytípusból került ki, főleg régi pénz, érem, könyv és porcelán. A tudatos gyűjteménygyarapításhoz és a régészeti ásatásokhoz, a kiállításokhoz egyaránt pénzre volt szükség. A múzeumegyesületek, amelyek az alapító tagsághoz szükséges összegen felül általában csak önkéntes hozzájárulásokat gyűjtöttek, nehezen tudták előteremteni a múzeumi munka fedezetéül szolgáló összeget. Gátló tényezőként jelentkezett az épülethiány. Újra kellett gondolni a vidéki múzeumok helyzetét, finanszírozásukat. A múzeumok szakmai felügyelete sem volt megoldott, s hozzáértő szakemberek hiányában a vidéki múzeumok nem feleltek meg a Hampel József által lefektetett elveknek. A legtöbb helyen a kiállítás zömét az adományokból összejött tárgyak adták, ahol ezüstpénz, 48-as kard, régi metszet mellett kitömött krokodil, Alt-Wien porcelán szolgált a nagyérdemű közönség épülésére. Ritka volt még az olyan múzeum, mint a soproni, ahol már 1868-ban, első állandó kiállításukon történeti korok szerint helyezték el a tárgyakat, tárgycsoportok és lelet-együttesek szerint csoportosítva, 1901-ben nyílt új állandó kiállításukon pedig berendezett néprajzi szobákat is bemutattak, a környékbeli magyarság és a nemzetiségek életkörülményeit bemutatandó, s tervbe vették viseletbe beöltöztetett babák beállítását. Rómer Flóris 1868-ban megfogalmazott értékelése még sokáig érvényben maradt: „a múzeumok többnyire csak összevissza hányt ritkaságok tárai, melyek az utcai kirakatok inkább tetszelgős, mint tanulságos rendetlenségével vetélkedvén, dacára a becses fémkészlet sokaságának, csak szép és egész tárgyak felhalmozásában büszkélkednek, és az előbbiektől gyakran csak azáltal különböznek, hogy bizonyos napokon, vagy külön engedély mellett láthatók, míg ezeket egész évben élvezhetjük. Töredékeknek, legyenek azok bár a legremekebb művek részei, jó utánzásoknak, melyek ízlésünk emelésére és művelésére szolgálhatnának, helyük nemigen lehet ott, hol a fémnek becse határoz..."

8 Nyilvántartást kevés helyen vezettek, a tárgyak meghatározása szempontjából fontos adatokat nem rögzítettek. A múzeumok munkájával kapcsolatban felmerült problémák, mint a finanszírozás megoldása, a szakmai felügyelet kérdése a kulturális kormányzat számára is nyilvánvalóvá tették, hogy létre kell hozni egy központi szervezetet, mely a múzeumi terület szakmai munkáját egységes szempontok szerint irányítja, támogatja, anyagi gondjaikat pedig orvosolni tudja. Az új szervezetre 1895 után még nagyobb szükség lett, mivel a millenniumi események hatására valóságos múzeumalapítási hullám söpört végig az országon. A már fennálló múzeumok körül ellankadt érdeklődés is újraéledt, s a millenniumi néprajzi falu látványán felbuzdulva lázas néprajzi gyűjtőmunkába kezdtek, s a vidéki múzeumokban is létrejöttek a néprajzi gyűjtemények. Miközben a Nemzeti Múzeum kereteit szétfeszítették a fejlődő szaktudományok, vidéken kis nemzeti múzeumok jöttek létre, ahol régészeti, numizmatikai, történeti, néprajzi, művészeti, természetrajzi gyűjtemények fértek meg egy szűkös fedél alatt. Az 1897-ben alapított és 1922-ig fennálló Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa és Főfelügyelősége kapta a feladatot, hogy „a múzeumi és könyvtári ügy fejlődését az egész országban a tudomány és közművelődés érdekeinek megfelelőleg irányítsa", állami segélyben részesítse a felügyeletet kérő, a feltételeknek megfelelő intézményeket, s a segélyben részesülő közgyűjtemények felett az állami felügyeletet gyakorolja. A Főfelügyelőség munkatársai a korabeli hazai muzeológia legjelesebbjei közül kerültek ki, többek között Fraknói Vilmos, az Akadémia alelnöke, Szalay Imre, a Nemzeti Múzeum, Fejérpataky László, az Országos Széchényi Könyvtár, Mihalik József, az Iparművészeti Múzeum, Posta Béla, az Erdélyi Múzeum, Kammerer Ernő, a Szépművészeti Múzeum igazgatója és Seemayer Vilibáld, a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának igazgató-őre voltak a testület tagjai. A Főfelügyelőség munkatársai minden évben felkeresték a vidéki múzeumokat. Céljaikról így írt Mihalik József: „Az ez utak révén szerzett tapasztalatok kellőképp tájékoztattak bennünket intézményeink állapotáról, elhelyezési, kezelési, gyarapítási viszonyaikról s az azoknál kielégítésre váró szükségletekről s a közvetlen érintkezés módot nyújtott nekünk arra, hogy tanácsainkkal, utasításainkkal közvetlen befolyást gyakoroljunk az intézetek ügyeinek menetére. Ezenkívül az in-