Zomborka Márta - Forró Katalin szerk.: Tanulmányok a váci múzeum múltjából (A Tragor Ignác Múzeum Közleményei. Váci Könyvek 10. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Vác, 2007)

Forró Katalin: Álmok, tervek, múzeumépületek

Forró Katalin ÁLMOK, TERVEK, MÚZEUMÉPÜLETEK „Ha kevés is még műtárgyaink száma, ha kicsiny is még múzeumi termünk (...) ne csüggedjünk..."

1 - biztatta tagtársait Csávolszky József kanonok, a Váci Múzeum Egyesület elnöke. A kilátások kedvezőek voltak, 1898. február 24-én Bauer Mihály múzeumigazgató Tabán utcai házában megnyílt végre a múzeum kiállítása. A közgyűlés, a VME vezetősége bizakodó hangulatban volt, remélték, hogy lezárult a múzeumalapítás gyötrelmes korszaka azzal, hogy felkerült a ház falára a MÜZEÜM feliratú tábla, s - igaz, csak vasárnaponként - megtekinthetőek lettek a közel két évtizednyi gyűjtőmunka során felhalmozódott tárgyak. Pedig még ezután jött a neheze: az állandó pénzhiány miatt papírkosárba került tervek, a ki- és beköltözések, a dohos raktárépületek, a kecsegtető, olykor kézzelfogható közelségbe kerülő megoldások és a pereskedések időszaka, s a várva várt megvalósulásé, mely már a beköltözés pillanatában is szűknek és korszerűtlennek bizonyult. Az épület, az állandó kiállítóhely léte elengedhetetlenül fontos volt, hiszen a múzeumot „közérdekű s tudományos, kulturális szempontból értékes tárgyak gyűjteményeinek kiállítása"-ként határozták meg a kortársak.

2 A katalogizálást, a rendezést, a feldolgozást csak a szakemberek tekintették a múzeumi munka szerves részének, a nagyközönség nem is tudott e nem látványos feladatokról. Jellemző a korabeli szemléletre a Váczi Közlöny cikkírójának értetlensége, amivel a nagy lendülettel induló múzeumügy megtorpanását véleményezte 1888-ban. „Ma is ott van a múzeum ügye, hol egy évvel ezelőtt volt. (...) Bajos dolog egy múzeum rendezése elismerjük, szakértőnek kell lenni az illetőnek... Vajon a bizottság egy év óta tanakodik azon, hogy mit kellenék tenni? Félünk, hogy mire elhatározásának hírét vesszük, a régiségek csendesen elporladnak."

3 A múzeum fogalma összemosódott a kiállítás és a múzeumépület fogalmával, így az állandó kiállítás a múzeum létének igazolása és bizonyítéka volt a nagyközönség felé. Az alkalmi jellegű kiállítások, a lelkesen, de időlegesen átengedett termek nem biztosíthatták a múzeum, a gyűjtemény fennmaradását, s ugyanakkor az érdemi múzeumi munkát sem. A folyamatos bemutathatóság egyik fontos feltétele az állandó helyiségek) vagy önálló múzeumépület volt. A múlt század végén, a kiegyezést követően, majd a millenniumi ünnepségek hatására újból fellendülő múzeumalapítási mozgalmak eredményeként megalakuló vidéki múzeumok majd mindegyike szembekerült ezzel a problémával, amelyre ki-ki a maga sajátosságainak megfelelő módon és eszközzel válaszolt. A megfelelő kiállítóhely megteremtése a fenntartóik) lelkesedésén túl az(ok) anyagi kapacitásától függött. A korabeli múzeumokat fenntartóik alapján négy csoportba oszthatjuk: egyesületi, vármegyei ill. városi-, egyházi és magán fenntartású múzeumokra. A múlt század vége a civil szerveződések, a gazdasági és kulturális társaságok létrejöttének virágkora volt. A múlt emlékeinek általános felértékelődése és az egyleti-egyesületi mozgalmak sajátos összefonódása régészeti és/vagy múzeumegyletek létrejöttét eredményezte. Ezek az egyesületek egy-egy város (Esztergom, Vác.) vagy nagyobb közigazgatási terület (Nógrád vármegye, Vas vármegye...) múlt iránt érdeklődő értelmiségét, birtokosságát, vezető iparos rétegét tömörítették. Kedvezőbb helyzetben volt az az egyesület, társulat, amely soraiban több vagyonos, nagy közéleti befolyással bíró tagot tudott, hiszen a megfelelő épület vásárlásakor vagy építésekor az egyesület a vagyonára támaszkodhatott elsősorban. A szűkebb anyagi lehetőségekkel bíró városi egyesületek számára a megfelelő épület megszerzése szinte megoldhatatlan feladatot jelentett. Az 1894-ben alakult Esztergom vidéki Régészeti és Történelmi Társulat negyven évig sikertelenül próbálkozott gyűjteményének állandó otthon teremteni. Sem a megfelelő raktározást, sem a reprezentatív kiállítást nem tudták biztosítani, ezért a társulat 1934-ben feloszlott, s a gyűjtemény az érsekséghez került.

4 Sokkal kedvezőbb helyzetben volt a Borsod-Miskolci Közművelődési Egylet, amely megalakulását követően hét évvel, 1899-ben megnyithatta múzeumát.

5 Átmeneti megoldásként iskolák, gimnáziumok termeiben rendeztek kiállítást. Sajátos helyzetben volt a Nógrádvármegyei Múzeum Társulat, amely 1891-ben alakult meg. 1915-ben felépült ugyan a múzeumépület, de az I. világháborút követően romániai menekülteket szállásoltak el benne. A társulat csak tíz évvel később kapta vissza, s újabb hat évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a kiállítást megnyithassák.

6 A városi és vármegyei fenntartású múzeumok átmeneti megoldásként a vármegyeházán, vagy a városházán rendezhették meg kiállításaikat. A Veszprémvármegyei Múzeum 1903-ban alakult meg. A következő évben nyitotta meg kiállítását a megyeházán, ahol 11 helyiséget bocsátottak a rendelkezésére. 1925-ben készült el az önálló múzeumépület.

7 A Debreceni Városi Múzeum megalakulását is múzeum egylet létrejötte előzte meg. 1902-ben városi múzeum lett. Már a városi múzeummá válást megelőző évben felmerült egy kultúrpalota építésének igénye, de a megvalósításnak pénzügyi akadálya volt. 1920-ban a múzeum jelentős adománnyal gazdagodott, a „Déri gyűjteménnyel". Az ajándékozót érdekelte gyűjteményének további sorsa, ami arra ösztönözte a múzeum vezetőit - karöltve a városatyákkal -, hogy