Boros Judit szerk.: Barbizon francia és magyar ecsettel. Az európai tájfestészet mesterei (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 5. Szentendre, 2007.)

Papp Katalin: „Az erdők fiai” A „táj felé törekvés” barbizoni megállója

A tájábrázolás szellemi rangot vívott ki a képkategóriák között - állapította meg Werner Hofmann. „Ebben mélységes vágy szólal meg a szabadság, a kötetlenség, a természetesség iránt. A táj a világnak az a része, amely mindenkié. (...) A tájképben megfiatalodott az öregedő civilizáció, és a történelmi-mitológiai ballaszttól megszabadított tekintetét a változatlanság és állandóság történelem nélküli eseményére irányítja." A tájképfestők, az egymást követő nemzedékek eredményeire támaszkodva, a lényeges elemeket megtartva és az új idők szemléletébe építve tudtak az emberről és a világról valami olyan újat, aktuálisat közölni, ami összekötötte a festői hagyományt és a valóság új, naturalista szemléletét. / Az európai festészetben a 19. század elején a tájábrázolás két fő hagyományból táplálkozott. Egyrészt, tovább élt az itáliai tradícióban gyökerező klasszikus táj. Az elsősorban Róma környékéből ihletet merítő, az antikvitás emlékeit „díszleteként alkalmazó kompozíciók a valóságos természeti látványt felhasználták ugyan, de céljuk egy képzeletbeli idea rögzítése volt. A művészek nem álltak meg a puszta látvány természethú rögzítésénél, hanem a természetet megnemesítve akarták láttatni. / A klasszikus múlt újrateremtésével szemben a spanyol és a holland művészetben alakult ki a másik megközelítési mód, a realisztikus, naturalisztikus ábrázolást eredményező tájlátás. Mindkét hagyomány jellemzője maradt azonban, hogy a festő a műterem falain belül - vázlatok, előtanulmányok alapján -, gondos részletezettséggel festette meg művét./ A 18-19. század fordulóján a felvilágosodás, a francia forradalmi eszmék ter46 Barbizon francia és magyar ecsettel Barbizon - sous le pinceau des Français et des Hongrois j du renouvellement de la peinture tant et si bien qu'en s'épanouissant dans l'impressionnisme il ouvrit la voie aux aspirations modernes du siècle suivant. La représentation du paysage conquit un rang intellectuel parmi les types de peintures, affirmait Werner Hofmann. « En lui retentit le profond désir de liberté, d'absence de contraintes, de naturel. Le paysage est une partie du monde qui est à tout le monde. [...] Dans le paysage la civilisation vieillissante rajeunit et porte son regard, libéré du ballast mythologico-historique, vers l'événement anhistorique de l'immuabilité et de la pérennité. » Les paysagistes, s'appuyant sur les avancées des générations successives, purent, en respectant les éléments essentiels et en les élaborant dans la nouvelle conception de l'époque, faire connaître quelque chose de profondément nouveau et actuel sur l'homme et le monde, qui reliait la tradition picturale et la nouvelle conception naturaliste de la réalité./ Dans la peinture européenne du début du XIX

e siècle, la représentation du paysage «i se nourrissait de deux principales traditions. D'une part, le paysage classique enraciné dans la tradition italienne se perpétua. Les compositions adaptant les souvenirs de l'Antiquité comme « décor », en puisant avant tout leur inspiration dans les environs de Rome, se fondaient certes sur la vision de la nature réelle, mais dans le but de fixer une idée imaginaire. Les artistes ne s'en tenaient pas à la reproduction fidèle de ce qu'ils voyaient, mais voulaient faire voir une nature ennoblie./ Contre la recréation du passé classique se forma un deuxième type d'approche dans l'art espagnol et hollandais, la vision du paysage aboutissant à une représentation réaliste, naturaliste. Toutefois, ces deux traditions continuèrent de se caractériser par le fait que le peintre peignait son œuvre entre les quatre murs de son atelier - en s'appuyant sur des croquis et des études préliminaires - et avec un Barbizon through French and Hungarian eyes the modern efforts of the following century. According to Werner Hofmann, depicting landscapes acquired an intellectual standing among the branches of painting. 'There is a profound urge in this that is speaking out for freedom, informality and naturalness. The landscape is a part of the world that belongs to everybody. ... The aging civilization has become young in the landscape, and it directs its gaze, which has been liberated from historical and mythological ballast, at an ahistorical event of unchangingness and permanence.' By relying on the results of successive generations, retaining the essential elements and injecting them into the new mindset, landscape painters were able to communicate something new and current about humans and the world that bound о together the painter's tradition and a new and naturalistic view of reality./ In European painting, the depiction of landscapes at the beginning of the nineteenth century drew on two main traditions. First, the classical landscape rooted in Italian tradition was still alive. The compositions, which drew inspiration primarily from Rome and its vicinity and took the relics of antiquity as a setting, used the actual natural scenery, even though their purpose was to set down a fantastic idea. The artists did not stop at faithfully recording mere scenery; they wanted to exalt nature through their depiction of it. / Instead of recreating the classical past, another approach developed in Spanish and Dutch art: the realistic view of the land, which resulted in a naturalistic depiction. It remained characteristic of both traditions, though, that the painter, guided