Haider Edit: Pipagyűjtemény a tápiószelei Blaskovich Múzeumban (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 3. Szentendre, 2005.)

RiDOvics ANNA: A TAJTÉKPIPAMETSZÉS MŰVÉSZETE A BLASKOVICH-GYŰJTEMÉNY TÜKRÉBEN A TAJTÉK Készítettek pipát jóformán mindenféle anyagból - cserépből, szarvasagancsból, fémből, porcelánból, féldrágakőből, kókuszdióból, tengeri csigából. A XVIII. század első felében jelentek meg Európa-szerte a fából készült pipák. A németországi Ulmban és Ruhlában gyártották a legtöbb igényes megmunkálású, sokszor figurális díszítésű fapipát. A magyarországi pásztorok és parasztok díszes szárakat faragtak cseréppipáikhoz, néha pipafejeket is készítettek főként rózsa- és szőlőgyökérből. A legügyesebb faragók a somogyi és a zalai pásztorok voltak, különböző formájú és méretű, karcolt, festett vagy szegecselt díszű pipákat is faragtak. A Blaskovich-gyűjtemény változatos anyaga ezekből is ízelítőt ad. A gyűjtemény legnagyobb része azonban mívesen metszett tajtékpipa. A tajtékkövet - melyet a XIX. század elefántcsontjának is szoktak nevezni - a tenger habjaiból megszülető Vénusz ajándékának tartották, fehér istennőként énekelték meg a költők. A tajték - más néven szépiolitkő - szürkés vagy sárgásfehér színű tengeri üledék. Sok millió éve élt tengeri állatok és növények fosszilis maradványaiból kialakult ásványi anyag, magas víztartalmú magnéziumhidroszilikát. Rendszerint vörösagyagba ágyazva, 10-15 méter mélységben található. A legjobb minőségű tajtékot - még lágy, képlékeny állapotban - Törökországban, Anatóliában (Eski Sehir, Kilesik, Livada lelőhelyein) bányásszák. A műtajték felfedezése - a ruhlai Kristóf Dreiss találmánya nyomán (1770-es évek) - megsokszorozta a tajtékpipa gyártásának lehetőségét, az új eljárással a rossz minőségű vagy formájú tajtékdarabokat, és a tajték faragásakor összegyűlt hulladékot is fel tudták használni. A legendák szerint a tajtékpipa a XVIII. században Magyarországról indult világhódító útjára. Andrássy István gróf - aki egykor Rákóczi oldalán harcolt, majd később császári diplomata lett - Törökországban járt követként. A szultántól ajándékba díszes kardot, két rabnőt és egy nagy értékű tajtékkövet kapott, amelyből itthon a híres pesti ezermesterrel, Kovács Károllyal készíttetett pipát. A XVIII. században Bécsben és Pesten indult fejlődésnek e művészi kisipar, amely a XIX. században rendkívüli népszerűségre tett szert. A TAJTÉKPIPA KÉSZÍTŐI A tajtékpipa-készítők megnevezés szerint is elkülönültek a többi pipásoktól. A korabeli népesség-összeírásokban, foglalkozás szerinti jegyzékekben, irodalmi forrásokban határozottan megkülönböztetik a pipacsinálókat (Pfeifenmacher) és a pipafaragókat, pipametszőket (Pfeifenschnitzer). A cseréppipákat készítő pipacsinálók kezdetben a fazekas céh keretében űzték mesterségüket. Magyar megnevezésük a két utóbbi foglalkozást is elválasztja: a pipafaragók főleg fa-, csontpipákat, a pipametszők pedig tajtékpipákat készítettek. A pipametszők céhen kívül tevékenykedtek, az iparág mindvégig megőrizte szabadfoglalkozás jellegét. Az értékes, gondosan megmunkált tajtékpipa elkészítéséhez iparművészeti felkészültségre is szükség volt. Az elismert mesterek mellett alkalmanként ötvösök, szobrászok és festők is készítettek tajtékpipákat. Ásatásból előkerült török eredetű, illetve helyi, magyar készítésű, szép kivitelű cseréppipák igazolják, hogy Budán a XVII-XVIII. században lelkesen hódoltak a dohányzás szenvedélyének. A XVII. század végétől írásos forrásadatokból név szerint ismerünk néhány pest-budai pipakészítőt. Az adatok a XVIII. század végétől, a XIX. század elejétől egyre szaporodnak, de sajnos a mesterek nevéhez nem tudunk műveket kötni. A tajtékmetszők ritkán jelezték faragványaikat. Ezért is különösen értékesek azok a XIX. század első felében készült darabok - mint Jacob Fell (67. 326.), Demeter loan (67. 252.) (Blaskovich Múzeum pipáin) Tas Gál, Emericus Ákosi, Joseph Schweger, illetve a XIX-XX. század fordulóján Spiro Emil, Spiró Etelka (Magyar Nemzeti Múzeum pipáin) munkái - amelyeknél .3