Mazányi Judit szerk.: XX. századi magyar művészet – Szentendréről nézve (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 1. Szentendre, 2003.)
Verba Andrea: Csoportkép Szentendrével (Változó nézőpontok – állandó értékek a szentendrei művészet megítélésében) 1947–1972
legtömörebb fogalmazásra törekedni -ez a szentendrei festészet lényege. Ezt példázza két nagy művész - és követőik munkássága: BarcsayJenőé és Vajda Lajosé." Bár a rendezés Deimet és Baloghot Barcsay konstruktív szemléletéhez kötötte, Székely szerint „hangulatuk inkább a »Vajdateremhez« kapcsolja őket." Érdekes, hogy a kiállított művek között szerepelnek Deim Pál legfrissebb alkotásai: a Csend, (1968), a Sziluett, (1968) és a Feljegyzések a kolostorból I. (kat.sz.68.-76.) ugyanakkor a katalógusban Deimnek egy a jubileumi tematikához direktebben köthető, előző évi alkotása, a Szentendrei Főtér látható. Székely végül Vajda örökségének legméltóbb folytatójaként Bálint Endrét nevezte meg. „Jelenleg az ő művei testesítik meg leginkább azt az intellektuális, bonyolult, mégis egyszerű, tiszta szentendrei stílust, amely talán csak ebben a barokk tornyokkal és szerb ikonokkal, folklórral, történelemmel és tehetséges festőkkel teli kisvárosban születhetett meg. Ugyanakkor talán azt sem érdektelen megjegyeznünk, hogy Bálint Endre legszentendreibbnek nevezhető műveit nem Szentendrén készítette. Hasonlóan értékelte a rendezési koncepciót Dévényi Iván a Képzőművészeti Almanachban megjelenő kritikája. „Az alapító tagoknál lényegesen nagyobb hangsúllyal szerepeltek a kiállításon a posztimpresszionista művészek...e csoport legjelesebbjei a fiatalos temperamentumú llosvai Varga István,... a kontemplativ alkatú Miháltz Pál... A múzeum középső - legnagyobb - termében függtek a konstruktivista művészek (Vaszkó, Deim, Balogh) munkái; a legmarkánsabb egyéniség közöttük Barcsay Jenő... A szentendrei festészet utolsó (talán legfontosabb, de feltétlenül a legszentendreibb) stíluskörét a konstruktív-lírai szürrealisták csoportja alkotja: a Kállai Ernő által találóan pszichorealisták-nak nevezett Vajda Lajos, továbbá Korniss Dezső, Vajda Júlia, Bálint Endre és Szántó Piroska ...az egyetlen kiállított kép nem érzékeltette kellőképpen Ámos festői rangját. ... Ez az áttekintés szükségképpen vázlatos volt, hiszen egy átfogó, nagyszabású, tudományos igényű szentendrei tárlatnak a néhány kicsiny teremből álló Ferenczy Károly Múzeum nem képes helyet biztosítani. ...Az 1968-as szentendrei tárlat végül is az esztendő egyik legfontosabb hazai képzőművészeti eseménye volt." BB Az 1969 és 1972 közötti eseményekben gazdag időszak sok szempontból korszakhatárnak tekinthető. 1969-ben a szentendrei és a fehérvári tárlatok megrendezése, a Régi Művésztelep bezárása és az Új Művésztelep megnyitása olyan erőteljes elmozdulásokat regisztrált illetve eredményezett a szentendrei művészetben és annak megítélésében, amelynek következményeit ekkor még inkább csak sejteni lehetett. Az évtized végére kialakult helyzetet jól tükrözte, hogy egy évvel a jubileumi tárlat után - ezúttal Korner Éva rendezésében -, ismét Szentendrei m űvészet címmel nyílt kiállítás, amelynek Szentendre helyett most az új távlatok felé nyitottabb, avantgárd szellemiségű székesfehérvári múzeum adott otthont. 89 „Mikor már azt hittük, hogy a szentendrei festészet közkinccsé vált, s szinte belefásultunk a szentendrei művészet kicsiny és meghitt táblaképeinek ünneplésébe, a székesfehérvári kiállításon egyszerre csak az újdonság és a nagyság erejével nyilatkozott meg. Egyszerre volt eleven múlt, gyönyörű hagyomány és anakronisztikus jelen; egyszerre képviselte az európaiságot és a magyar sorsot; az intellektualizmust és az ösztönösséget; egyszerre szólt a metropoliszok és a paraszti közösségek hangján - méghozzá megrendítő szigorúsággal, szuggesztív erővel és monumentalitással." - foglalta össze a revelációszerű élményt Szabadi Judit. 90 A katalógus nyomán a rendezést elismerően értékelő kritika „kétarcú szentendrei festészetről" beszélt, ahol a szemlélő az érzéki látványtól „a Szentendréhez fűződő szellemi programig" jut el. Ugyanekkor Szabó Júlia Gondolatok a szentendrei festészetről című írásában, végigtekintve az elmúlt évtized négy nagy, szentendrei művészetet bemutató kiállításán, történelmi távlatokat is felvázolva adott új szempontokat a szentendrei festészet tanulmányozásához. 91 Mindeközben a 1969. évi Ferenczy Károly Múzeum által rendezett szentendrei tárlat kiállítói közt is új nevek tűntek fel. Ország Lili, Sikuta Gusztáv, Vajda Júlia művei már egy új korszak beköszöntét jelezték. 92 Érdekes, hogy a szemléletváltást léptékváltás is kísérte. A kultúrpolitikai hozzáállás enyhülését, komolyabb állami mecenatúra jelenlétét sejteti, hogy mindez nemcsak a katalógus kivitelében, a kritikák terjedelmében, de még a „szerzeményezési kedvben" is jelentkezett. A napilapokban már nemcsak rövidebb összegző, hanem több hasábos, majd egész oldalt megtöltő, elemző tanulmányok is szület(het)tek a témáról. Rózsa Gyula elemző írását az általa legcélravezetőbbnek talált, igencsak szűken értelmezhető fogalomhasználat körülhatárolásával kezdte. „Előbb-utóbb tudomásul kell vennünk, hogy a fogalomnak csak akkor van értelme, ha arra a harmincas-negyvenes években fellendülő irányzatra vonatkoztatjuk, amely Vajda Lajos és Ámos Imre immár művészettörténetté vált munkásságával jellemezhető, annak ellenére, hogy Ferenczy Károlytól Bánáti Schwerák Józsefig jónéhányan dolgoztak a Duna-parti kisvárosban." 93 A stílusrokonságon túl meghatározóbbnak vélte a világnézeti és sorsbeli közösséget. Ezzel együtt Bálint Endre absztrakció és felismerhetőség határán lebegő „óvatos-bátortalan", megfogalmazása szerint: „mintha" művészetét Barcsay Jenő mozaikkartonjának embercsoportjaival állítja párhuzamba, amelynek alakjai az „aktív és legyőzhetetlen humanizmust, fölülkerekedő határozottságot szegeznek e tragikummal szembe."'Végül rendkívül diplomatikusan fogalmazva a legnagyobb mulasztásként említi, hogy ha a szentendrei festészet irányzatáról akar beszélni, nem tehet mást, el kell hagynia Czóbel Béla, Kmetty János művészetének tárgyalását éppúgy, mint Göllner, llosvai, Gráber, Miháltz vagy Módok művészetének méltatását. Véleménye szerint a szentendrei művészet tehát csak egészen szűk keresztmetszetben értelmezhető. Ma már talán szükségtelen cáfolnunk eszmefuttatását, hiszen Perneczky írásában Bálint Endre Szentendre nyolcadik temploma című alkotását alapul véve szintén eljátszik a gondolattal, ugyan mi mindent szimbolizálhatna ez a
