Mazányi Judit szerk.: XX. századi magyar művészet – Szentendréről nézve (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 1. Szentendre, 2003.)

Verba Andrea: Csoportkép Szentendrével (Változó nézőpontok – állandó értékek a szentendrei művészet megítélésében) 1947–1972

de jellemző képet adnak a szentendrei művésztelep működéséről. A telepnek - keletkezése és élete sajátos voltának megfelelően - sohasem alakult ki határozottan kiolvasható stílusa. A hasonló motívumokon kívül alig találunk egyezéseket a múltban vagy napjainkban munkálkodó festők műveiben, legfeljebb a színek élénksége, gazdagsága, s a belőle áradó derű rokon a stílusukban."™ A múlt és jelen között felmerülő, finoman jelzett distinkciót a kultúrpolitika közkívánatra „áradó derűje" mossa egybe. Emellett megfogalmazódik a korszakban leggyakrabban hangoztatott kritika is, miszerint „A szentendrei művésztelep láthatóan tájfestőknek termett, az itt készült emberábrázolások és kompozíciók kevésbé sikerültek."

50 A katalógusban évszám nélkül szereplő, többnyire a portré, táj, csendélet műfajára utaló képcímek valóban nem túl sokat árulnak el sem a képek karakteréről, sem kvalitásáról.

51 Noszlopi György cikke másként fogalmazza meg ugyanezt, szerinte a szentendrei jelleg „nem jelent semmiféle stílusbeli uniformizáltságot", írásában épp a különféle törekvések gazdag együttélését hangsúlyozza, ugyanakkor figyelemreméltó megjegyzéseket is tesz: „BarcsayJenő stílusának nem találjuk itt rokonát... - és, mint írja -, A kiállítás rendezését ötletszerűség jellemzi...", végül - bár nem volt teleptag -, a kritikus számára „Mindenekelőtt Vajda Lajos hiányzik, aki okkal nevezte magát a szentendrei festőnek."

52 Miről is van szó tehát ? Úgy tűnik, a jubileumi kiállítás számos olyan kérdést vetett fel, ami a telep munkásságának és a szentendrei festészet meghatározásának lényegét érintette. A harmincéves jubileum ünneplése a telepalapítást - függetlenül a később a szakirodalomban is oly sokszor tévesen megjelenő 1928-as évszámtól, hiszen ez a Szentendrei Festők Társaságának alapítási dátuma -, az első valóban itt töltött évhez, 1926-hoz kötötte. Ugyanakkor tisztázatlan maradt, ki milyen módon tartozott a művésztelephez

53

, és úgy tűnik, a kritika éppúgy, mint a kiállítás, adós maradt az egyértelmű válasszal. Nem derült ki, hogy a „város vonzó festőiségén" túl mit is értünk szentendreiségen, s mi az, ami a kiállítás címe után valóban számon kérhető. Mégis érezhetően változott a hangnem, s kritikai szemléletváltást tükrözött Barcsay és Vajda nevének említése is. Az 1957-es Tavaszi Tárlat rég nem tapasztalt nyitottsággal engedett szabad teret a különféle stílustendenciáknak, jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni a korabeli művészeti életben. A Nemzeti Szalonban Borsos Miklós után Barcsay Jenőnek nyílt kiállítása. Mint Frank írja: „... nemcsak annak örülhettünk, hogy a műcsarnoki melléktermek grafikusának festménykiállítást engedélyeztek, hanem, hogy a mester, huszárosán, vadonatúj képanyagot hozott. A szinte monokróm reneszánszos, putteszk fejek, nőalakok és a szentendrei konstruktív házak együttesét A gyűjteményt Makrisz (Agamemnon) rendezte, a katalógust Barcsay egykori tanára, Lyka Károly vezette be."

54 1957-ben Esztergomban Mucsi András Bálint és Korniss kiállítást nyitott. Ugyanekkor megrendezték Gadányi retrospektív kiállítását az Ernst Múzeumban. A szentendrei művészet megítélésében is erjedésnek indult folyamatot jelezték a következő évek kiállításai. 1959-ben és 1960-ban új megközelítést ígért a tágabb topográfiai vonatkozású, valójában szűkebb keresztmetszetű Szentendrén élő festőművészek című, Bordácsné Haulisch Lenke, a MNG munkatársa által rendezett két szentendrei tárlat. Az első katalógus bevezetőjében arról az immár hagyománnyá, műtörténeti jelentőségűvé vált ún. „Szentendrei iskoláról" olvashatunk, amelyet „Szentendre kimeríthetetlen festői gazdagsága, a hely varázsa kovácsolt egybe."

55 A teljesség igénye nélkül bemutatott képanyag eszerint az „optikai külsőségek" helyett „a színek, formák mögött megbújó érzelmi és hangulati telítettségre" támaszkodva lesz igazán szentendreivé. Egészen meglepő, hogy a télen is a városban alkotó művészek száma ekkor mindössze tizenegyre rúgott.

56 „A nagybányai örökségen nőtt generáció témáját főleg a 79 város tájképi környezetéből meríti, és a természet arcát látszólag alig változtatja át lírai hangulatainak kifejezésére. "

51 olvashatjuk a katalógusban. Nincs szó tehát „a természet rejtett arcáról", az előszó megfogalmazása szerint a „lírai konstruktivizmus" képviselői a fényjárta Duna-part és a buja vegetáció megjelenítése mellett a régi utcaképek átírását vállalták magukra. Barcsay szellemisége, látásmódja inkább csak hatásában jelenik meg Balogh és Deim szigorúbb szerkezetre építő kompozícióiban. Talán nem véletlen, hogy terjedelmében a legnagyobb hangsúlyt a dolgozó embereket; kukoricafosztást, kapáló, kaszáló embereket ábrázoló Pirk expresszív dramaturgiája kapta, hiszen a műtárgyjegyzék szerint ő szerepelt a legtöbb képpel (13). Onódi és Balogh ehhez képest már csak hét, Kandó Gyula viszont egyetlen képet mutatott be. Az 1960-as katalógus már művészenként egy, összesen tizenhárom fekete-fehér reprodukciót tartalmaz, címlapon llosvai Varga István: Házak kőhordó emberrel című munkájával. A Szentendrei Kulturális Napok rendezvénysorozatában megjelenő tárlat azt a tíz festőt, egy szobrászt és két keramikust, vonultatja fel, akik egész évben Szentendrén élnek. A névsor némiképp változott a korábbiakhoz képest, Deli és Boromisza éppen ebben az évben hunyt el, viszont jelen volt Szamosi Soós Vilmos szobrász és Remsey Iván festő, valamint Helm Erzsébet és Maurer Ferenc keramikusok

58 is egy-egy munkával. A katalógus különlegességének tekinthetjük, hogy Kandó Gyula a jelen kiállításunkon szereplő alkotásaihoz (Kat.sz. 104. 105.)

59 egészen hasonló Kompozíciójával egy absztrakt mű is helyet kapott a reprodukciók között. Úgy tűnik, az előszó tárgyilagosan fogalmaz, amikor kijelenti: „A kiállító művészek nem képeznek valamiféle csoportosulást, hanem a legkülönfélébb irányzatok képviselői, azonban közös vonásuk, hogy rajongásig szeretik ezt a Duna-parti, romantikus, festői városkát, mely már számos művészt ihletett meg."

60 Ebben az egyszerű, idővel művészettörténeti közhellyé koptatott meghatározásban különös módon tükröződik a korszak ellentmondásos szemlélete, a kultúrpolitika elvárásai: ne beszéljünk önálló csoportról, de a sokféleség mégis teremtsen egységet, s ha lehet, akkor érvényesüljön valamely sajátosan helyi karakter. A Pest Megyei Hírlap kritikájának számonkérő hangja az épp csak tovahagyott ötvenes éveket idézi: „Ami