Mazányi Judit szerk.: XX. századi magyar művészet – Szentendréről nézve (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 1. Szentendre, 2003.)

Verba Andrea: Csoportkép Szentendrével (Változó nézőpontok – állandó értékek a szentendrei művészet megítélésében) 1947–1972

hiba, a figurális kompozíció feltűnően kevés a kiállításon. ", majd vélekedését valamivel később szűkmarkú dicsérettel toldja meg: „Talán csak Pirk János Munkácsy-díjas festőművész az egyetlen, aki szentendrei tájképe mellett, zömében figurális kompozícióval jelentkezett...'™ Pirktől a katalógus és a cikk is a Kaszáló с tusrajzát közli. Kiállításunkon ezt az időszakot a Magvető-sorozat egy átszellemült festőiségű, reprezentatív darabja képviseli, (kat.sz. 151.) Ugyanakkor hozzátehetjük, hogy a katalógus reprodukciós anyagában szerepel Deim Pál Olvasó nő című diófapác vázlata épp úgy, mint Szamosi Soós önportréja vagy Szánthó Imre karikatúrája Apáti Abkarovicsról. Az 1961-es tárlat már a Szentendrei festők kiállítása címet 80 viseli. A kiállítás katalógusának címlapján Miháltz Pál: A híd Szentendrén с képe látható. A kis füzetben dr. Kampis Antal előszava mellett publikált, rangos mesterek műveit felvonultató illusztrációs anyag (Barcsay Jenő: Gyár, Czóbel Béla: Leány, Kántor Andor: Szamárhegyi házak, Fónyi Géza: Gyümölcstál, Kmetty János: Műteremsarok) egyértelműen jelzi, hogy ez a tárlat új hangot üt meg a csoportos kiállítások sorozatában. A katalógus kimondatlanul is polemizálva közvetlen elődjeivel világossá akarja tenni, mit is érthetünk valójában szentendrei festészeten. Kampis Antal határozott hangú előszava árnyalt megközelítésével új lendületet ad a sorok közt is olvasható polémia folytatásához. „Nem szökik már szemünkbe, megszoktuk már, hogy festőink egy részének, s éppen értékes és nagyon is megbecsült részének neve, munkássága, mind szorosabban kötődik Szentendre városához."

62 A hangsúlyos felütés után így gördülnek tova a sorok: „... Pedig ezek a festők nem a tájképnek megszállott szerelmesei. Akad közöttük, akinek művéből szinte hiányzik a tájkép. Másikuk csak a képének tartalmát hordozó emberalakot foglalja bele. Harmadikuk alkotás közben hátat fordít a természetnek, hogy képzeletének káprázatait, forrongó érzéseinek, vagy hűvösen higgadt tudatának alakított formáit meg ne zavarja a tárgyias környezet látványa... A szöveg tovább árnyalva az összképet, kiemeli valamennyi művész egyéniségét és az esztendőnkénti kiállítás zeneihez hasonló összhangzatát, mely arról tesz tanúbizonyságot, hogy „valamely mélyebben gyökérző, a természeti világgal és a társadalommal szemben fennálló közös alaphajlandóság tereli össze és tartja együtt e művészeket." A városka „művésztelepe ezért él, virul", de hogy mit is jelent közelebbről ez az alaphajlandóság, sajnos, az előszóban azzal együtt sem kerül bővebb kifejtésre, hogy a sorokat egy ígéretes jövőt felvázoló mondat zárja. Ezek szerint „Szentendrét művészeinek munkássága révén rövidesen ama városok sorába kell majd iktatnunk, amelyeknek nemcsak a helyi - a nemzeti -, hanem a művészet egyetemes történetében is elvitathatatlanul jelentőségük van." Talán nem érdektelen felsorolás, ha rögzítjük, ki az, aki a fentiek alapján joggal pályázhatott a szentendrei festő címre. A huszonkilenc kiállító művész között teleptagokat és telepen kívülieket egyaránt találhatunk: Arató, Balogh, Barcsay, Bánovszky, Beck, Czóbel, Deim, Döbröczöni, Fónyi, Gálffy, Göllner, Gráber, llosvai, Jeli, Kántor, Kmetty, Korniss, Miháltz, Módok, Mohácsi L, Onódi, Pirk, Remsey I., Sebestyén Ferenc, Szánthó, Szántó, Völgyi, Kucs, Szamosi Soós. A kiállítást talán nem véletlenül, de szokatlan módon csaknem az összes alkotó munkásságát pozitívan méltató kritika kíséri a Pest Megyei Hírlap hasábjain Szentendrei igézet... címmel.

63 1961-ben a kultúrpolitikai szemléletváltást tükröző 1957-es Tavaszi Tárlat hatásával vetekedő volt a művészeti közéletben a Németh Lajos proponálta Új írás-vita.

64 Németh Lajos vitaindító tanulmánya az 1945 utáni magyar művészet negligált problémaköreinek radikális újraértékelését követelte, s ez nem egy tekintetben rendkívül közelről érintette a szentendrei művészet megítélését is. A tanulmány a legjobbak és a méltatlanul mellőzöttek között szólt az Európai Iskola csoportosulása mellett többek között Ámos, Vajda, Korniss és Barcsay törekvéseiről. Ezzel együtt azonban olyan hangon bírálta az előző korszak támogatott irányzataként ismert római iskolás irányvonalhoz tartozókat, amely kevéssé árnyalt megközelítése révén évekre meghatározta e művészek negatív vagy legalábbis érdeklődésre számot nem tartható művészettörténeti megítélését.

65 A kritikai szemléletváltás tovagyűrűző hullámai a szentendrei tárlatok koncepciójában csak két évvel később, 1963-ban éreztették igazán hatásukat. A szentendrei festészet jeleseit felvonultató, reprezentatív mintát adó 1961-es katalógus után, az 1962-ben kiadott füzet műfaji kötetlenséget ígérve Szentendrei Képzőművészek Kiállítása címmel jelent meg. A grafikát, festményt, szobrot egyaránt bemutató katalógus reprodukcióit az eddig legterjedelmesebb előszó kísérte B. Supka Magdolna tollából. A szerkesztő láthatólag arra törekedett, hogy ne ugyanazoktól a viszonylag sokat publikáló művészektől kerüljenek be képek, így most a címlapon Pirk János Kislány с rajza, a szöveg közt pedig Gráber Margit, Gálffy Lola, Onódi Béla, Göllner Miklós és Kucs Béla egy-egy munkája szerepelt. Az előszó friss lendülettel vázolta fel a helyhez kötődő festészet néhány jellemző vonását. „A művésztelepek természetrajzánakösszehasonlító történetéből Szentendre arculata érdekes vonásokkal rajzolódik ki. Az a fajta genius loci, amely például a nagybányai és az alföldi piktúrának a címlapjára a tájat írta, itt búvópatakként viselkedik, a művek mélyét járja át, onnan táplálja a termést, s mintegy a festészet melódiáját határozza meg, - ha pedig felszínre bukkan mint városkép: a részletekből szintézist teremt egy-egy művész képzeletének, stílusának sajátos világán belül. A hely inspirációja zömében olyan művészeket vonz, akiknek elemük az átfogalmazás. Erre szükség is van, mert putifárnéi csábítás leselkedik minden zugból a festő ecsetjére. S hogy Szentendre ez okból nem vált a giccsőrök éden évé, vagy a kisvárosi ver kii romantika akvarellistáinak martalékává, azoknak a művészeknek köszönhető, akik ezt a várost nemesebb nosztalgiák gyűjtőhelyeként fedezték fel."

66 A bevezető ezután a közös műhelyszellem igézetét az egyéniség, - elmélyültség - következetesség hármas parancsából látja kibontakozni. Ezzel elsősorban Barcsay, Czóbel, Fónyi és Kmetty életművét jellemzi sommázóan. A továbbiakban a hasonló szemlélet-