Mazányi Judit szerk.: XX. századi magyar művészet – Szentendréről nézve (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 1. Szentendre, 2003.)
Verba Andrea: Csoportkép Szentendrével (Változó nézőpontok – állandó értékek a szentendrei művészet megítélésében) 1947–1972
című alkotásait, ahol az erőteljes kontúrok adta vonalkonstrukeiót az említett színekből építkező, érzékeny faktúrakezelés egészíti ki. 22 Mintha a kompozíció szikár rácsszerkezete mögött a háborús kataklizma emlékét idéznék a hamu alatt parázsló színmezők. Barcsay e műveiben az expresszivitást a konstruktív gondolkodásmóddal ötvözve a majdnem teljes nonfigurációig jut el. Corneille olyan eleven élményként, valójában a korabeli telepi viszonyokat is jól érzékeltető módon rögzítette a Barcsayval való találkozást, hogy erre vonatkozó sorait érdemes idéznünk egy másik leveléből is: „Beszéltem egy Barcsay nevű festővel, akit a legjobb magyar festők közé sorolok, finom ember, igazi aszkéta, aki csak műveinek él. Elmesélte nekem, hogy havi 400 Forintot keres. /Áldja a szerencséjét, hogy anatómiát taníthat a budapesti Akadémián. / Keveset ad el, mivel csak egy szűk kör tartja nagyra a munkáit, és most ennek tagjai is anyagi nehézségekkel küzdenek. 400 Forint = Hogy ez mit jelent? Ime néhány dolog ára, és rögtön megérted. Egy pár férficipő 200-300 Forint... egy pohár sör i Ft 40. Szerencsére olcsón élhet ebben a faluban, nagyon aszketikusan él, szórakozni sohasem jár, és igen keveset költ ennivalóra / bőven lehet gyümölcsöt kapni itt; új ruhákat vagy cipőket persze nem engedhet meg magának, ez magától értetődik..." 23 A Jacques Doucet-val a művésztelepen töltött időszakra később így emlékezik vissza: „... A szentendrei időszak maga volt az elragadtatás, a romos szálláshely ellenére. Új, emlékezetes élmények vártak ránk: munka, bajtársiasság és magasröptű viták... A természet által sugárzott életenergiát legszívesebben azon nyomban papírra vittem volna. Az elragadtatás még megvolt. Szentendrén valamenynyire megismertem az egyetértés szellemiségét, mely később a COBRA csoportban nyilvánult meg..." 2 * Úgy tűnik, hogy a háborút követően igen nagy volt a szegénység, de ennek ellenére valóban pezsgő művészeti élet jellemezte nemcsak a fővárost, hanem a szorosan a főváros művészeti életéhez kapcsolódó szentendrei művésztelepet is. Ugyanebben az időszakban a társaság országos közéleti jelentőségét jelezte az is, hogy 1947. augusztus 15-én a MAFIRT híradót készített a telepről. 25 A művésztelep és Szentendre városának kapcsolata ez idő tájt nem nevezhető túlságosan intenzívnek. A helyzetet majd csak a hamarosan megszülető új múzeum létrejötte változtatja meg alapvetően. Bár 1947-ben a törvényi rendelkezések értelmében megszűntettek mindenféle egyesületi működést, a Szentendrei Festők Társaságának hivatalos feloszlatásáról nincs egyértelmű adatunk. 26 Tény azonban, hogy az évi rendes közgyűlésekről fennmaradt utolsó jegyzőkönyv 1951-ből való. „A társaság ugyan nem működhetett, de a telep igen. Mi továbbra is tartottunk taggyűléseket, mintha mi sem történt volna. Igy lettünk és éltünk mint illegális egyesület." - írta némi maliciózus iróniával Kántor. Az 1949-ben foganatosított alapszabály-módosítást „a népi demokrácia szellemével és a demokratikus eszmékkel összhangzásban" kellett végrehajtani, majd 1950-ben az egyesület székhelyét Budapestről Szentendrére helyezték át. 27 Ugyanakkor a művésztelepet 1952-től a Magyar Képzőművészek Szövetsége 28 , majd 1956-tól a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapja működtette. A telep és ezzel együtt a telepen dolgozó művészek sorsa végül azzal az 1960. április 30-án aláírt megállapodással rendeződött, amely a Képzőművészeti Alap és a Szentendrei Művésztelep kollektívája között jött létre. A megállapodás szerint - amint Kántor írja: „... határozatlan időre használatba vesszük a Magyar Állam tulajdonát képező és az Alap kezelésében levő Vörös Hadsereg u. 51. sz. alatti ingatlant és kötelezzük magunkat az ingatlan állapotának megóvására és viseljük a rendeltetésszerű működtetéssel kapcsolatos terheket. Ugyanakkor ígéretet kaptunk, hogy nagyobb összegű esetleges kiadásoknál az Alap segítséget nyújt. Igy 30 év után a telep biztos révbe jutott, megszűntek a létét 11 veszélyeztető körülmények és olyan idők következtek, melyek zavartalan munkát, nyugodt életet biztosítottak. Örömmel fogadtuk azt is, hogy a telep önkormányzata továbbra is megmaradt, tehát új tagokat mi választunk, csak jelentenünk kell a döntésünket az Alapnak jóváhagyás végett." 23 A jövő kutatásának lehet feladata, hogy a művészek telepet érintő és telepen kívüli mozgását nyomon követve tisztázza a szentendrei festészet e második virágkorának nem minden tanulságok nélkül való művészetszociológiai hátterét. A társaság 1951-ből fennmaradt, llosvai Varga István titkár aláírásával szignált kézírásos, talán egyik utolsó hivatalos névsora 30 szerint a 22 alkotó közül egyedül Deli lakott a telepen, rajta kívül szentendrei illetőségű: Apáti Abkarovics, Czóbel és llosvai Varga, békásmegyeri Gadányi és Domanovszky 31 , a többiek mind budapestiek voltak. A Szentendrén dolgozó festők számára a városi és művészeti közéletben való nyilvános részvétel tekintetében egyaránt jelentős változást hozott, hogy a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának alapítása révén 1951-ben az egykori görögkeleti szerb iskola épületében megnyitotta kapuit a Ferenczy Károly Múzeum. 32 A szentendrei művészek a múzeumban és a múzeum által rendezett csoportos kiállításait áttekintve az egyre több problémakört érintő, folyamatosan változó rendezési koncepciók szépen kirajzolódó íve mentén szinte lépésről-lépésre nyomon követhetjük a szentendrei művészet egyre újabb és újabb jelentésárnyalatokkal gazdagodó összképét. Az első ilyen, önreflexióra is lehetőséget adó, retrospektív felhangokkal kísért kiállítás, mint A szentendrei művésztelep címet viselő tárlat, 1951 szeptemberében a szentendrei Ferenczy Károly Múzeum harmadik időszaki kiállításaként nyílt meg. Ellentétben Kántor Andor későbbi visszaemlékezésével 33 már ekkor is rögzítették a kiállítók névsorát egy kétlapos katalógusban. A jelzés értékű történeti bevezető után - Jankó János, Ferenczy Károly, Tornyai János és Réti István nevének említésével -, a katalógus szándéka szerint egyszerre mutatta be a telep tagjainak és a telepen kívülieknek alkotásait. 34 A névsor korántsem volt teljes, a kiállítók között telepiek: Apáti Béla, Barcsay Jenő, Bánovszky Miklós, Bán Béla, B. Sverák József, Deli Antal, Diener Dénes Rudolf, Fónyi Géza, Gráber Margit, Gálffy Lola, Göllner Miklós, Kántor Andor, Miháltz
