Pethő Németh Erika: Írók, költők Szentendrén (Szentendre, 1990)

KERTÉSZ PÉTER Karcag, 1937. június 28. Történelmi sorscsapásokkal terhes gyermekkor (édesapja munkaszolgálatos­ként halt meg, nagyapja mintaszerűen működő karcagi nyomdájának államo­sításával megszűnt a család létalapja, őt magát deportálták, intézetben nevel­kedett), betegséggel teli ifjúkor formálták költővé Kertész Pétert. A szanató­riumi évek különösen alkalmasak voltak a lírai elmélyülésre és a költő-mester­ség elsajátítására. A személyes környezet is meghatározó lehetett: az 1960-as évek elején például Bálint Endrével, Palasovszky Ödönnel, Csoóri Sándorral, Gyarmathy Tihamérral, Demény Ottóval, Kalász Mártonnal, a Sztálin-díjas Nagy Sándorral, az 1956 után elítélt Gáli Józseffel együtt betegeskedett. Huszonhét éves korában kezdett verseket írni, melyek az Új írásban, az Élet és Irodalomban, valamint a Jelenkorban jelentek meg. 1968-ban az Első ének című, fiatal költők verseit tartalmazó antológia hat költeményét közölte. ,,túl vagyok minden emelkedőn" „álmodozásaim szavatossága lejárt" — szögezte le tárgyilagosan ebben az antológiában. Racionális, talán túl racio­nális életfelfogás ez egy induló költőnél, inkább újságíróra vall, mint lírikusra. 1969-ben a Szépirodalmi Kiadó Költők egymás közt című kötetében Kor­mos István írt Kertész Péterről: „Csak költő akar lenni, nem költői. ... nem a hogyan, hanem a mit mondani nála az elsődleges, akár az úgynevezett költé­szet kárára is. Mégsem a formátlanság kényelme ez. Versei közönséges kulcs­csal nyithatók, hát szavainak csak első jelentését értse meg olvasója. Egy em­ber sétál erre-arra és gondolkodik." Megszenvedett életbölcsességeket, igaz mélységeket, többségében mégis köznapi igazságokat fejeznek ki szikár, puri­tán, csak ritkán ellágyuló sorai. Gyöngédségét, örömét, hagyományos értelem­ben vett lírai érzéseit férfias szeméremmel, olykor cinizmusnak tűnő öniróniá­val leplezi. Nincs illúziója a költészet varázsáról, tudja, hogy az emberek több­ségükben „...botlelkűek lettek a vershez. Megsokszorozódott életükben a ve­szély." Nincs illúziója saját költészetével kapcsolatban sem: ,,Költőségem vé­ge nem a végtelen, még csak nem is a halálom pillanata. Azt kívánom, tartson addig, amíg a fiatalságom" — írja a kötet önvallomásában. Valóban, ezután már csak körülbelül egy évig ír verseket. Amikor 1972-ben a Szépirodalmi Kiadónál megjelent egyetlen verseskötete Hangú lat jelentés címmel, már nagy­jából két éve abbahagyta a versírást. Zaklatott útkeresés, többféle foglalkozás kipróbálása után megtalálta a mozgékony alkatához, közéleti érdeklődéséhez, verseken próbált, igényes stí­lusához legalkalmasabb pályát: újságíró lett. 1973-tól a Pest Megyei Hírlap Szentendre-oldalát szerkesztette, írta. Alap révén került szoros kapcsolatba a várossal, olyannyira, hogy 1975-ben letele­pedett Szentendrén. A Vásárhelyi tér 33. szám alatt él feleségével, három gyer­mekével. Újságíróként és helyi lakosként egyaránt megismerte a szentendreiek 64

Next

/
Oldalképek
Tartalom