Csukovits Anita - Forró Katalin szerk.: Duna. Az ember és a folyó (PMMI kiadványai - kiállítási katalógusok 27. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2008)

földmunkák során számos XIII—XVI. századi bécsi, illetve osztrák műhelyből származó - főleg grafitos anyagú, szürkére égetett — kerámiatöredék került elő, bizonyosak lehetünk e fazekasáruk kereskedelmének egykori létezésében. Az osztrák edények keresettségüket kiváló minőségüknek, azaz a hazai készítményeknél nagyobb szilárdságuknak köszönhették; a Dunán való terjesztésüket az bizonyítja, hogy e leletanyag általában a folyó menti településeken bukkan fel, ezektől távolodva radikálisan csökken az import kerámia mennyisége. A Duna hazai szakaszán tehát élénk forgalom bonyolódott a középkor folyamán, és az is biztosra vehető, hogy nem csak lefelé, sodrásirányban, hanem árral szemben is hajóztak. Lényeges kérdés, hogy a felfelé haladást mi módon oldották meg? A korabeli magyar vízi járművek felépítéséről, külsejéről nincsenek információink, de az bizonyos, hogy a későbbi századokban nálunk is általános volt a vitorla használata. Egy 1486-ban készült ábrázolás szerint a korban használatos dunai magyar hajó kb. 25 — 30 méter hosszú lehetett és két oldalán kb. 20-20 egy sorban elhelyezett evezővel volt ellátva. A középen álló főárbocon háromszögletű, úgynevezett latin vitorla volt, e mögött, a kormányállás előtt egy (kibontatlan) kisebb kormányvitorla helyezkedett el. A tat a tengeri hajókhoz hasonlóan karzatszerű kialakítással készülhetett. A török kori ábrázolásokon a nagyobb oszmán és keresztény hadihajók szintén vitorlával és evezőkkel jelennek meg. E kettő közül valószínűleg az evezés lehetett a