Csukovits Anita - Forró Katalin szerk.: Duna. Az ember és a folyó (PMMI kiadványai - kiállítási katalógusok 27. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2008)

lényegesebb hajtóerő, hiszen a vitorlának csak kedvező szélirány esetében vehették hasznát. A sebes vizű folyókon szinte nélkülözhetetlen vontatás a Duna hazai szakaszán igen ritka lehetett. A Duna Esztergom, Maros, Vác és Buda közti szakasza magasabb fekvése, meredeksége miatt viszonylag kedvező feltételeket nyújthatott vontatóutak kialakításához, de a XVI. század előtt ilyenekről nem tudunk. A partról történő vontatás széleskörű alkalmazása ellen szól az. is, hogy a Duna a szabályozás előtt hosszú szakaszokon mocsaras, vizenyős partok közt futott, valamint az ingoványos talaj mellett a folyóban létesített számos vizafogó építménye is akadályozhatta a vontatókat. Továbbá még a XVIII. század első felében is jelentősen lelassították az amúgy is nehézkes haladást a parton magasodó fák, amelyek gyakran a vontatók útjába kerültek. A folyam melletti vontatók — megfelelő part menti utak hiányában - még az 1780-as években is gyakran hónaljig vagy nyakig (!) érő vízben gázolva küzdöttek a felfelé jutásért. E kegyetlen munkát ekkoriban többmire kényszermunkára ítélt rabokkal végeztették, akik többsége rövid időn belül belehalt a megerőltetésbe.