Hidán Csaba – Szőllősy Gábor: Fegyver- és lószerszámgyűjtemény a tápiószelei Blaskovich Múzeumban (PMMI kiadványai - Kiállítási katalógusok 24. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2008)
A tápiószelei Blaskovich Múzeum fegyvergyűjteménye (Hidán Csaba)
pedig a nyél felé jól alágörbülő rész. A foknak abban van szerepe, hogy a megnyúlt fokú eszköz minden esetben fegyverként kezelhető. A fegyver foka sok esetben fontosabb még az élnél is, mert lehetővé teszi az erősebb páncélok, vértezetek átütését. Kevesen ismerik, de a fegyver foka nem csak ütésre jó, hanem kitűnően lehet vele akasztani, az ellenfelet lefegyverezni, csuklóját, könyökét, térdét kificamítani. A balta rövidebb nyél esetén pedig félelmetes dobófegyver. A múlt század derekán több néprajzi leírás megemlíti, hogy a magyar kondások a megvadult disznót 25-30 lépésnyi távolságról úgy fültövön tudták dobni, hogy az menten összerogyott. A XVIII. és a XIX. században is tiltották a balták, fokosok hordását: „Minthogy a pásztorok, bojtárok és kanászok által viselni szokott balták és fejszék közönségesen csak arra szolgálnak, hogy azok a gonosztevő által más jámbor emberek élete veszedelmére és a köz bátorságának felzavarására fordíttassanak, nem lészen szabad ennek utána az ilyen pásztorembereknek a nyáj után fejszéjüket és baltájukat magukkal hordozni." Jó kézben tehát veszedelmes fegyver a baltaféle. A köztudatban ismert kőbalta a fémek megjelenése előtt az „ősember" egyik legfontosabb eszköze volt. A bronzkorban már igen sokféle balta- és harcicsákány-félét készítettek, de fokost még nem. A fokos első használói, talán feltalálói a történelem első lovas nomád népe, a szkíták voltak. Régészeti leletek közt, de képzőművészeti alkotásokon is láthatunk szkíta fokosokat. Érdekes, hogy a hunoknál balta, fokos nem ismert, illetve a régészeti ásatások még nem tártak fel ilyen eszközöket. Az avaroknál és a honfoglaló magyaroknál nyolc-nyolc ütő-vágó fegyvert különböztethetünk meg. Érdekes, hogy az avaroknál az előkelő harcosok sírjaiban is lehet fokost találni. A honfoglaló magyaroknál az előkelők többségét íjjal és - a nyilak mellett - szablyával temették el. Mindenféleképpen figyelemre méltó tény az, hogy az avar és a honfoglaló magyar sírhantokban igen változatos ütő-vágó fegyverek maradtak fenn. Ez egyrészt arra enged következtetni, hogy a közelharc különféle fegyvereivel is jól el voltak látva, több ütő-vágó fegyvert valószínűleg ők találtak fel. így képesek voltak közelharcban jól helytállni, másrészt a térségben viszonylag sok páncélos is lehetett. A páncél nélküli ellenféllel szemben könnyebb fokossal, baltával is eredményesen lehetett harcolni, de a súlyosabb fegyverek a páncél vagy más erősebb védőfegyverzet átvágására, átütésére készültek. Az Árpád-korban és a középkor utolsó századaiban az ütő-vágó fegyverek különféle változatait találhatjuk meg a magyar seregekben. A XIV-XV. században, amikor a nehezebb vértezetek jobban elterjedtek, a bárdok, fokosok is nagyobbak, súlyosabbak lettek. A XVI-XVII. században a fokosbalta, a hosszú nyelű balta vagy a csákányfokos a gyakori portyázások és harcok miatt a polgárok, parasztok önvédelmi fegyverévé vált. A magyarországi várak, települések ábrázolásán a hajdúk, parasztok, polgárok, sőt nemesek kezében is valamilyen ütő-vágó fegyvert is láthatunk. Apor Péter, erdélyi nemes így írt erről Metamorphosis Transilvaniae című önéletrajzi munkájában: „Az ifiú legények, az kiktől kitölt, viseltek ezüst-aranyas tollas buzogányt, bársonnyal volt borítva az nyele, az végi penig ugyan ezüstös, aranyas; az kiktől penig olyan ki nem tölt, vasbuzogánt viselt, az nyele ezüstös, aranyos volt, én is ilyet viseltem ifjúkoromban, némelyek penig hasonló nyelű vagy cifra baltát vagy csákánt viseltének. Az mely ifiú legénytől az sem tölt ki, tatár korbácsot viselt, tamariskusfa volt az nyele, az két végin fejér csont vagy vékony hosszú nyelű két-három bog az korbácson; az hosszú volt, nohajkának hittak." II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharcban a kuruc lovasok és talpasok rendszeresen használták a fokos- és csákánybaltát, sőt díszes kivitelben még vezéri jelképként is használták. A XVIII. században az Eszterházy-gránátosok felszereléséhez a fokosbalta is hozzátartozott. Az 1848-49-es szabadságharcban a fegyverekkel való központi ellátottság hiánya, a leleményesség tette szükségessé a honvédseregben az ütő-vágó fegyverek alkalmazását. A nemzetőrök, népfelkelők gyakran használtak fokost, baltát. Külön érdekesség, hogy a 13. Hunyadi huszárezrednél a fokost is rendszeresítették. A szabadságharc után, az önkényuralom éveiben a fokosbalta, kanászbalta még jó ideig a pásztorok, parasztok és a betyárok fontos fegyvere maradt. Magyar betyárábrázolásokon a fokos a legények kezében szinte kötelező viseleti elemként jelent meg. Lakodalmak, megyegyűlések alkalmával a vőfélyek, küldöttek megkülönböztető jelvénye és
