Hidán Csaba – Szőllősy Gábor: Fegyver- és lószerszámgyűjtemény a tápiószelei Blaskovich Múzeumban (PMMI kiadványai - Kiállítási katalógusok 24. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2008)

A tápiószelei Blaskovich Múzeum fegyvergyűjteménye (Hidán Csaba)

Magyarországon főleg Hunyadi Mátyás nehézgyalogosai alkalmazták. A XVI. században már csak a külföldi zsoldosok és a királyi testőrség használta. „Népi változatát" mezővárosi éjjeliőrök, „bakterek" még a XIX. században is hordták, inkább tisztségük jeleként, mintsem fegyverként. BUZOGÁNYOK A buzogány különböző alakú és többféle anyagból készült ütő-zúzó fegyver. Annak ellenére, hogy viszonylag egyszerűek, ezeket Európában sem az ókorban, sem a népvándorlás korában nem használták. A honfoglaló magyaroknak sem volt buzogánya, bár a XIX. századi romantikus festményeken szinte mindegyik vezér buzogányt tart a kezében. A buzogány valószínűleg a közép-ázsiai térségben, az iráni népek érintkezésének vidékén alakult ki. Ábrázolása a permi ezüsttálon (VI. sz.) és a malo-anyikovszkayai ezüsttálon (IX-X. sz.) már látható. A buzogány megjelenése a Kárpátmedencében és a kelet-európai térségben a besenyők és kunok vándorlásához, betelepítéséhez köthető. A besenyő és a kun buzogányok többnyire bronzból készültek. A koraiak négy, a későiek tizenkét tüskés csillagbuzogányok. A homoródszentmártoni (Erdély) freskón és a Magyar Anjou Legendárium egy miniatűrképén is szemügyre vehető a csillagbuzogány. Mindkét kép a Szent László-legendához kapcsolódik. A buzogány elterjedése a XI-XIII. században azért vált olyan széleskörűvé, mert az elsődleges védőfegyverzet ebben az időben - főleg nyugaton - a sodronying volt. A buzogány ütése - megfelelő aláöltözés nélkül - a sodronying alatt összetörte a csontot. Ha a harcos több rétegű bőr- és nemezruhát vett ez alá, akkor a páncéling már nem engedte át a testmeleget és mozogni is nehezebben lehetett benne. A tollas buzogány a XIV század elején az Arany Horda és a perzsiai ilkánok által uralt területen jelent meg. Ezt a harci eszközt a magyarok Nagy Lajos hadjáratai alatt már rendszeresen használták. A Képes Krónika címképén is megfigyelhető egy keleti ruhás előkelő ember, aki kezében egy ilyen fegyvert tartott. A XVI. század derekán a tollas buzogány hengeres alakja körte alakúvá vagy gömb alakúvá változott. A gerezdes buzogány lemezei-tollai vasból, rézből, bronzból készültek. Az előkelők tulajdonában lévő darabokat gazdagon aranyozták és ezüstözték. A gerezdek-tollak száma 6-18 is lehetett, és az áttörések, karéjozások még díszesebbé tették. A XVI. század végén hadi jelentőségük csökkent, egyre inkább csak tiszti, vezéri jelképpé váltak. Erdélyben a fejedelmi méltóság egyik fontos jelképe volt a török szultán által küldött igen díszes - rendszerint zárt körte vagy gömb alakú, aranyozott ezüstből készült -, türkizzel, rubinnal, kalcedonnal kirakott buzogány. A kuruc hadseregben csak önálló csapatparancsnokok rendelkeztek ilyen ütő- és zúzóeszközzel. A Hadi Regulában olvasható Eszterházy Antal egyik utasítása, ami így szól: „rohamok alkalmával a kapitányok személyeik szerint ne menjenek legelöl, hanem inkább a jó rendtartásra vigyázván, a visszqfutamodóknak kíméletlenül verjék a hátukhoz a rézbuzogányt!" A buzogányokkal adott jel egyben parancsnak is számított. A XVIII-XIX. században ez az eszköz végleg eltűnt a hadsereg felszereléséből. Talán a marsallbot lett a buzogány kései utódja, a falusi bírók és más polgári elöljárók jelvényeként továbbra is használatban maradt. Érdekes tény, hogy az első világháború éveiben újra használni kezdik a buzogányt. Az osztrákmagyar gyalogság kétféle buzogányt is rendszeresített a közelharchoz. LÁNDZSÁK, KOPJAK, DÁRDÁK A kopjak, lándzsák, dzsidák, dárdák a szálfegyverek csoportjába tartoznak. A kopja, a dzsida, a nyugati lándzsa és pika a döfő-öklelő fegyverekhez sorolható, míg a dárda, a kelevéz, a gerely és a \